A város és a természet közötti harmóniát emeli ki a Liget Budapest Projekt keretében épülő új Néprajzi Múzeum épülete kapcsán a CNN.  Az Art nouveau után: hét épület, amely Budapest jövőjét formálja című írás azokat a már meglévő vagy épülő fővárosi épületeket mutatja be, amelyek pozitívan befolyásolják majd Budapest építészeti arculatát.

A cikk az új Néprajzi Múzeum épülete kapcsán kiemeli, hogy a magyar Napur iroda által tervezett épület félig földbe süllyesztett, fűvel borított, így közösségi térként funkcionáló épülete illeszkedik a városligeti környezetébe.

A Városliget szélén, az Ötvenhatosok terén, az egykori parkoló helyén épülő  Néprajzi Múzeum a közelmúltban jelentős nemzetközi sikert ért el: a londoni International Property Awards ingatlanszakmai versenyen a világ legjobb középületének választották.

A CNN cikke itt olvasható

A nemzetközi építészeti tervpályázaton győztes magyar Napur Architect építésziroda által tervezett új Néprajzi Múzeum épülete lendületes, mégis egyszerű vonalvezetésű és egyszerre veszi figyelembe a Városliget adottságait, valamint a környező városi szövet kapcsolódásait. A Néprajzi Múzeum egy korszerű, világszínvonalú, a szakmai követelmények, valamint gyűjteményi és látogatói igények szerint kialakított 34 ezer négyzetméteres épületben kap új és végleges otthont a Városligetben. A Kárpát-medencéből és a világ minden tájáról származó, mára 250 ezer darabot számláló gyűjtemény sokat vándorolt a múzeum 1872-es alapítása óta, amely eddig még nem működött olyan épületben, amit eredendően az intézmény igényeinek megfelelően alakítottak volna ki.

Az új épület tervrajzán 250 mérnök dolgozott, Ferencz Marcel vezető tervező irányításával. Az épület kialakítása jelentősen segíti a múzeum nagyszabású, a kor igényeinek megfelelő, látogatóbarát működtetését, a tárgyi és szellemi örökség, a magyar és a nemzetközi gyűjteményi anyag látványos, sokrétű bemutatását. Helyet kap benne gyerekmúzeum, könyvtár, archívum, konferenciaterem, valamint 2500 négyzetméternyi időszaki és 4500 négyzetméternyi állandó kiállítási tér is. Íves formája lehetővé teszi, hogy az épület a város és a park között mintegy kapuként és átjáróként is funkcionáljon. Az épület 60 százaléka a térszint alatt helyezkedik el, a tetejét borító zöldfelület pedig közösségi térként várja a Városliget látogatóit.

Képek a múltból, amikor a Városliget
évről-évre téli álomba merült
 

Az idei, hosszúra nyúlt őszi jó idő után bele kellett törődnünk, hogy november második fele az időjárás tekintetében nem sok jót tartogat. A szokásosnál később ugyan, de mint minden évben, ezúttal is megérkeztek a ködös reggelek, a didergős, hideg napok. A közelgő tél előrejelzéseként leesett az első novemberi hó is. Az őszi levélhullás, a korai sötétedés, majd a beköszöntő tél a Városliget életében fordulópontot jelentett évről évre: – Sok fővárosi ember fájó szívvel búcsúzik ősszel a kedves Városligettől, elgondolva, hogy hány hosszú hónapon át nem láthatja ezt a bájos helyet, ahol napi munkája után oly sokat gyönyörködött az ismerős fákban, pompás virágokban, a tavon úszkáló hattyúkban, a sétálók tarka tömegeiben, a katonazenekar játékában. Mindennek tavaszig vége, addig márcsak a kávéházakkal kell beérni – az 1905-ben megjelent űjságcikk szerzője sokak érzéseit fogalmazta meg.
 

A városligeti ősz leghitelesebb krónikása Krúdy Gyula volt, aki sok alkalommal – regényekben, tárcanovellákban – megörökítette a levelek színpompájával búcsúzó fővárosi park nosztalgikus hangulatát. Íme, néhány rövid részlet egy régi szerelemre emlékező, Öreg A-betű című írásából: „Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a Városligetben, amikor szeretőnket nem hiába várjuk fél tizenkét órakor Rudolf ábrándos vadászszobra mellett...A Stefánia út édeskés, watteau-s hangulata lágy pianóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban...A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy múló perc egy hosszú, boldog utazásban...És a várakozási séta az őszi úton éppoly egészséges,  mint ama szőlőpiros arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő útjára.”
 

A Városliget történetét akár két párhuzamos, egymástól témában és hangulatban eltérő kötetben is meg lehetne írni. Az egyik a nyüzsgő, eleven nyári ligetet mutatná be, a másik – ugyanazokban az években – a csöndes, elnéptelenedett téli parkot. A kezdetektől egészen a legutóbbi időkig ugyanis óriási volt a különbség a tavasztól késő őszig tartó nyári szezon és a levélhullással, korai sötétedéssel beköszöntő téli időszak között. A Városligetben tavasztól őszig zajlott az élet, tömegek látogatták, de amint megjött a rossz idő, a korcsolyapályák kivételével téli álomba merült a Liget.

A hideg évszak beköszöntével sorra bezártak a szabadtéri szórakozásra alapozott városligeti intézmények: a vurstli pavilonjai, a cirkusz, a nyári színházak, a kertvendéglők. Elnéptelenedett a Stefánia-korzó is. Akadt egy olyan intézmény is, amelynek a sorsára döntő hatással volt az időjárás: a régi Műcsarnok. Az 1885-ös Országos Kiállítás képzőművészeti pavilonját állandó fővárosi kiállítóhellyé szerették volna tenni. Ám néhány év alatt kiderült, hogy szerencsétlenül választották ki a városligeti helyszínt. A kiállítások főszezonja ugyanis már az 1880-as években is ősztől tavaszig tartott. Ám a téli napokon, korai sötétben, hóban, fagyban nem volt kedve se a művészeknek, se a közönségnek a kihalt, gázlámpákkal gyéren megvilágított Stefánián botorkálni. Az új, ma is működő Műcsarnoknak ezért 1896-ban olyan helyszínt kerestek, amelyik a téli időszakban is könnyen megközelíthető.
 

A Vasárnapi Újság már idézett cikkének szerzője ezzel vigasztalta 1905-ben a lap olvasóit: – Felesleges így elszomorodni, de még búcsút venni is a Városligettől. Mert megvannak annak a maga téli bájai is. Az élénkség, a sürgés-forgás sem szünetel. Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Az 1890-es években Jókai Mór nagy íróhoz méltó megjelenítő erővel örökítette meg a városligeti korcsolyapálya képét: „Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány.”

Még nem tudhatjuk, milyen lesz az idei tél időjárása. Az évszázados feljegyzések szerint előfordultak kivételesen egyhe, hó- és jégmentes telek is. Ezek közé tartozott az 1898–99-es, valamint az 1901–02-es téli szezon, amikor a ligeti korcsolyapályát meg sem tudták nyitni, mert nem fagyott be a tó vize. Az 1922–23-as korcsolyabajnokság is elmaradt a kivételesen enyhe tél miatt. Akadtak persze nagyon kemény telek is, amikor hónapokra befagyott a tó, és vastag hóbundába öltözött a Városliget.

Képek forrása (a külön nem jelölt fotók a szerző archívumából, illetve magángyűjteményekből származnak): (1/1-2) Pesti Napló, 1925. november 15. (2) Pesti Napló, 1925. november 15. (3/1) Magyarság, 1927. november 17. (3/2) Pesti Napló, 1934 (4/1) Fortepan / Góg Emese, 1940 (4/2) Escher Károly felvétele, Pesti Napló, 1936 (5) Délibáb, 1937. november (6/1) Vasárnapi Újság, 1896. 3. szám (6/2) Fővárosi Állat- és Növénykert archívuma (7/1) Pesti Napló, 1928. november (7/2) Pesti Napló, 1925. december 6.

A városligeti műjégpálya első évtizedei
 

Az idei ősz szokatlanul enyhe időjárása nem kedvezett a korcsolyázás szerelmeseinek. A szezon megnyitása november második felére maradt Európa legnagyobb felületű, csodaszép környezetben található műjégpályáján.  Egy évszázaddal ezelőtt egyáltalán nem számított ritkaságnak a késői szezonkezdés. Az egykor a főváros határában fekvő Városligetet a 20. század elejére körbeépítették, és a nagyvárosi környezetben a téli hónapok nem jártak olyan lehűléssel, mint korábban. A korcsolyázók nagy bánatára ritkábban és a korábbinál rövidebb időre fagyott be a tó. Lerövidültek a korcsolyaszezonok. Előfordult olyan enyhe tél is, hogy meg sem tudták rendezni itthon a műkorcsolya bajnokságot. Hiába készítette elő 1914-re a Budapesti Korcsolyázó Egylet az időjárástól független műjégpálya terveit, a megvalósítást megakadályozta az 1. világháború kitörése. Újabb másfél évtized telt el, mire 1926-ban elkészült – Európában egyébként másodikként – a gépi hűtésű városligeti műjégpályája. A korcsolyaidény kezdetén, kedvcsinálónak egy kis korcsolyázáshoz, felidézzük a nyitás utáni első évtizedek hangulatát és emlékezetes eseményeit.
 

A műjégpályája építése során, 1926-ban 62 kilométernyi, négy centiméter átmérőjű csövet ágyaztak be a lebetonozott tómederbe. A csőrendszerben mínusz 7–12 fokra lehűtött sós víz keringett, amely fagyott állapotban tartotta a betonra fokozatosan ráengedett vizet. A teljes hűthető felület a pálya megnyitása idején 5600 négyzetméternyi volt. Eleinte a 80x70 méteres, maximálisan hűthető terület felén alakítottak ki ősztől tavaszig folyamatosan használható műjeget, mivel a gépek nem tudtak nagyobb felülettel megbirkózni. Czakó Gabriella 2012-ben, egy blogbejegyzésben családi emléket idézett fel: „A műjégpálya 1926-os megnyitásában édesapámnak oroszlánrész jutott. Kevés szakember volt még akkoriban, aki a hűtés-fűtés gépi területén tudással bírt. Ő igen. Német szakemberektől sajátították el néhányan ezeket az ismereteket, mert szükség volt rá. Apám az élelmiszeriparban, azon belül is a tejiparban dolgozott, itt nagy szükség volt ezekre az ismeretekre, berendezésekre. Így került sor arra, hogy a műjég előállításához szükséges berendezések összeszerelésénél ott legyen.”
 

A megszakítás nélküli, kiszámítható korcsolyaszezonnak a hobbikorcsolyázók ugyanúgy örültek, mint a tervezhető edzés- és versenylehetőséghez jutó sportolók. A népszerű képes hetilap, a Színházi Élet riportere így számolt be az 1920-as években a műjégen zajló életről: „A régi, csinnadrattás katonabanda, sajnos, eltűnt a jégről. A helyét gramofon tölti be, a korcsolyázók legnagyobb panaszára nagyon kevés lemezzel, úgyhogy majdnem mindig ugyanarra a Donauvalzerre vagy operettslágerre kénytelenek táncolni. Érdekes, hogy a prémes bundás, vastag kesztyűs téli sportruhák helyett csupa egyszerű kötött ruhát, szövet- vagy trikóruhát látunk. A nők éppen olyan toalettben korcsolyáznak a jégen, mint amiben a Váci utcában sétálnak. Angol kosztümökhöz, tweed- és sportkosztümökhöz a szokásos utcai kalap helyett legfeljebb kis, tarka barettsapkát viselnek. Rengeteg gyerek korcsolyázik, közöttük már három-négyéves apró bajnokjelöltek is akadnak. A fiatal lányok számára pedig valóságos paradicsomot jelent a korcsolyázás. Sportolnak, táncolnak, flörtölnek, amire ritkán kínálkozik így, együtt alkalom.”
 

A Színházi Élet riportere 1929 telén, a városligeti jégpályán nemcsak előkelő, nagyvilági társasággal, hanem kiváló sportemberekkel is találkozott. Erről így számolt be a lap olvasóinak: „A világbajnokságban is díjat nyert Szalay–Orgonista páros műkorcsolyázó bajnokok naponta treníroznak a műkorcsolyázók számára fenntartott ringben, készülnek az amerikai nagy versenyekre. Az ifjú generáció korcsolyázói között feltűnést kelt Szilassy Nadine, aki fiatal kora ellenére, máris a legbriliánsabb technikával korcsolyázik. A budapesti jégcsaládnak és a korcsolyázóknak buzdítója és kedves barátja a mindenki által becézett Zsigmondy Géza bácsi, aki bár hetvenéves is elmúlt, naponta korcsolyázik délelőtt és délután. Idén újra feltűnt a műkorcsolyázók tréningjén Mérai-Horváth Opika és Kronberger Lili (Mindketten ismert műkorcsolya bajnokok. A szerk.).”.
 

A versenyszerű, folyamatos edzésmunkát igénylő korcsolyasport több szakága – a műkorcsolya, a gyorskorcsolyázás, a hoki – is otthonra talált a kontinens egyik legszebb fekvésű műjégpályáján. A Városliget a műkorcsolyasport európai fellegvárává vált a két világháború közötti évtizedekben. Először 1929-ben, majd 1935-ben és 1939-ben is műkorcsolya-világbajnokságot rendeztek a Városligetben. A budapesti világversenyeken hazai sikerek is születtek: 1929-ben az Orgonista–Szalay páros bronzérmet szerzett, 1935-ben pedig a Rotter Emília–Szollás László páros itt lett negyedszer világbajnok. A feljegyzések szerint a kreatív magyar sportolók új elemekkel gazdagították a páros műkorcsolyázást. A városligeti műjégpálya közönsége láthatta elsőként a Herrensprungot, azt a figurát, amikor a férfi egyik oldaláról a másikra emeli át a páros hölgytagját, és a halálforgást, amikor a hölgy szinte vízszintesen forog a jégen, miközben a párja, aki szintén forog, erősen tartja a kinyújtott kezét.
 

Néhány év alatt kialakult a városligeti műjégpálya látogatásának íratlan szokásrendje, amelyről a Színházi Élet 1934-ben így számolt be a társasági élet iránt élénken érdeklődő olvasóinak: „Akiknek dolguk van, vagy komoly foglalkozást űznek, vagy tanulnak, azok délután látogatják a jégpályát. A »jégarisztokratákat« inkább délben láthatjuk. Ez se szabály, mert például Álgya Papp Marianne mindig csak délután látható.” A tudósító, a szintén társasági hölgy Kapotsffy Mária így folytatja: „Itt állok a jégpálya partján, azt hiszem, így hívják azt a részt, ahol a nem korcsolyázók irigykedve nézik azokat, akik vidáman repülnek a jég hátán. Mindjárt megállapíthatjuk, hogy a korcsolyázók arca derűs, a friss levegő boldog mosolyt varázsol az arcokra. Ugyanezeket az arcokat este a táncnál – a tangónál – szomorúnak láttuk tegnap. A táncnál a hölgyek lehúnyják a szemüket, s úgy forognak; itt viszont tágra nyílik a szem, mosolyog az ajak, színes az arc, s az egésznek valami egészséges, természetes sportzamata van.”

Az 1920-as években, a békeidők megszokott életformáját felforgató világháború hatására, gyökeresen megváltozott az emberek viselkedése, öltözködése, egész életfelfogása. A nők rövidre vágatták a hajukat, eltűntek a kényelmetlen fűzők, a bokáig érő szoknyák. A férfiak örökre lerakták a keménygallért, a cilindert, a sétabotot. A korábbi, viktoriánus ideálkép helyére a sportos nő és férfi került, mint követendő példa. A műjég – a szintén koedukált sporthelyszínnek számító teniszpályákhoz hasonlóan – a társasági élet fontos színterének számított. A műjégpályán való megjelenést számon tartották, a képeslapok társasági rovatai rendszeresen beszámoltak a korcsolyaszezon eseményeiről. „Soroljuk fel a legszorgalmasabb, korcsolyázó dámákat, s adjunk nekik dicséretes osztályzatot a szorgalomból és előmenetelből” – írja a fővárosi képeslap társasági rovatának szerkesztője, majd hosszú felsorolás következik a jégen megjelent, előkelő hölgyekről. A legújabb divatot képviselő ruhák bemutatása sohasem maradhat ki a beszámolókból: „Nagy izgalom volt ma délben a jégen: ma mutatta be Imrédy Magda, a bajnoknő szenzációs, új korcsolyadresszét, ezüstfehér laméból” – olvashatjuk, belelapozva a Színházi Élet 1934-es évfolyamába.

 

A két világháború közötti évtizedekben is tovább élt a jelmezes jégünnepélyek 19. században meghonosodott szokása. A műjégpályán a téli szezon jeles napjain a jégrevüket idéző, látványos előadásokat rendeztek, amelyek szereplői ismert sportolók, képzett jégtáncosok voltak. Kiemelkedő alkalom volt minden évben a szezonzáró jégünnepély. Vidám, kosztümös bemutatóval búcsúztatták évről évre a városligeti korcsolyaszezont a Budapesti Korcsolyázó Egylet tagjai.
 

Az 1940-es jégünnepélyről így számolt be a Pesti Hírlap: „A téli idény vége felé a Korcsolyázó Egylet minden évben tündéri-mesehangulatos estélyt varázsol a városligeti jégpályára. Vakító reflektorfényben ragyogtatják tudásukat a jég művészei. Suhannak, röpdösnek a síma jégfelületen; fiatal leányok karcsú, kisportolt alakja szédítő piruettek és szemkápráztató merész ugrások közben, a szikrázó villamos fényárban még igézőbb látványt nyújt. Ragyogó, színes kosztümök, fehér balettszoknyák libegnek, kavarognak a zene ritmusára, a lámpák kialszanak és újra felgyúlnak, hogy a rendező szavára 3-4 percenként váltakozzon a színes kép. Két órán keresztül, folyton új zenére, új meg új mutatványok kerülnek sorra.”
 

A két világháború közötti évtizedek képzőművészeinek képzeletét is megragadta a műjégpálya kavargó, színes látványa. Pécsi Pilch Dezső (1888–1949) festőművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára, ilyennek látta a műjégpályát és környezetét az 1940-es években:
 

Képek forrása (a külön nem jelölt fotók a szerző archívumából, illetve magángyűjteményekből származnak): (1) Pesti Hírlap Képes Melléklet, 1940 (2/1) Pesti Napló Képes Melléklet, 1925. november 15. (3/1) Tolnai Világlapja, 1926. 26. oldal (3/2) Magyarság Képes Melléklete, 1937. november 9. (4/1-2) Színházi Élet, 1934. 4. szám (5/1-3) Pesti Hírlap Képes Melléklet, 1929. február 5. (6) Magyarság Képes Melléklete, 1931. december 13. (7) Színházi Élet, 1934. 4. szám (8) Sportmúzeum (9) Színházi Élet, 1937 (10) Pesti Hírlap Képes Melléklet, 1940 (11) Abigail Galéria, 19. festményárverés

Népszerű énekesek, külföldi vendégművészek, neves karmesterek

A zene meghatározó szerepet játszott a a Városliget életében. Nem csupán a virágkorként emlegetett évtizedekben, hanem az 1867-es kiegyezést követő évektől egészen a 2. világháborúig. A tavasztól késő őszig tartó ligeti szezonokban kora reggeltől estig zeneszó mellett zajlott az élet. Telente pedig a nyüzsgő korcsolyapálya környékén messziről hallatszott a népszerű melódiákat játszó katonazenekarok harsogó muzsikája. Térzene a zenepavilonok körül, szabadtéri szimfonikus koncertek, operett előadások, zenés darabok a színházakban, cigányzene, jazz a mulatókban, ricsajos zenebona a vurstli bódéiban és a cirkuszi előadásokon. Katonazenekarok, amatőr dalárdák, jazzbandák, virtuóz cigányprímások és istenített primadonnák - békésen megfért egymás mellett ezerféle zenei stílus. A populáris, szórakoztató zenei produkciók mellett meglepően gyakran hangzottak fel magas művészi színvonalú előadások is a különféle ligeti helyszíneken. Ezúttal olyan hazai és külföldi fellépőket mutatunk be a Városliget gazdag zenei történetéből, akik nemcsak saját korukban voltak népszerűek, hanem művészi kvalitásaikat az utókor is magasra értékeli.

Évtizedeken át sok örömet szerzett látogatóinak
az idén megújult Vakok kertje

Magyarországon a 19. század végén jöttek létre az első bentlakásos intézetek a látássérültek ellátására. 1899-ben alapították meg Zsófia, Habsburg főhercegasszony védnökségével a Vakok Országos Nevelő és Tanintézetét. A nevelőintézet épülete 1904-re épült fel a Hermina úton, a Városliget közvetlen szomszédságában. Az ország különböző részeiből érkező látássérült emberek ettől kezdve rendszeres látogatói lettek a közeli parknak, amely biztonságos környezetet nyújtott számukra, akár kísérő nélkül is, a sétára, pihenésre.