Képek a múltból, amikor a Városliget
évről-évre téli álomba merült
Az idei, hosszúra nyúlt őszi jó idő után bele kellett törődnünk, hogy november második fele az időjárás tekintetében nem sok jót tartogat. A szokásosnál később ugyan, de mint minden évben, ezúttal is megérkeztek a ködös reggelek, a didergős, hideg napok. A közelgő tél előrejelzéseként leesett az első novemberi hó is. Az őszi levélhullás, a korai sötétedés, majd a beköszöntő tél a Városliget életében fordulópontot jelentett évről évre: – Sok fővárosi ember fájó szívvel búcsúzik ősszel a kedves Városligettől, elgondolva, hogy hány hosszú hónapon át nem láthatja ezt a bájos helyet, ahol napi munkája után oly sokat gyönyörködött az ismerős fákban, pompás virágokban, a tavon úszkáló hattyúkban, a sétálók tarka tömegeiben, a katonazenekar játékában. Mindennek tavaszig vége, addig márcsak a kávéházakkal kell beérni – az 1905-ben megjelent űjságcikk szerzője sokak érzéseit fogalmazta meg.
A városligeti ősz leghitelesebb krónikása Krúdy Gyula volt, aki sok alkalommal – regényekben, tárcanovellákban – megörökítette a levelek színpompájával búcsúzó fővárosi park nosztalgikus hangulatát. Íme, néhány rövid részlet egy régi szerelemre emlékező, Öreg A-betű című írásából: „Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a Városligetben, amikor szeretőnket nem hiába várjuk fél tizenkét órakor Rudolf ábrándos vadászszobra mellett...A Stefánia út édeskés, watteau-s hangulata lágy pianóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban...A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy múló perc egy hosszú, boldog utazásban...És a várakozási séta az őszi úton éppoly egészséges, mint ama szőlőpiros arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő útjára.”
A Városliget történetét akár két párhuzamos, egymástól témában és hangulatban eltérő kötetben is meg lehetne írni. Az egyik a nyüzsgő, eleven nyári ligetet mutatná be, a másik – ugyanazokban az években – a csöndes, elnéptelenedett téli parkot. A kezdetektől egészen a legutóbbi időkig ugyanis óriási volt a különbség a tavasztól késő őszig tartó nyári szezon és a levélhullással, korai sötétedéssel beköszöntő téli időszak között. A Városligetben tavasztól őszig zajlott az élet, tömegek látogatták, de amint megjött a rossz idő, a korcsolyapályák kivételével téli álomba merült a Liget.
A hideg évszak beköszöntével sorra bezártak a szabadtéri szórakozásra alapozott városligeti intézmények: a vurstli pavilonjai, a cirkusz, a nyári színházak, a kertvendéglők. Elnéptelenedett a Stefánia-korzó is. Akadt egy olyan intézmény is, amelynek a sorsára döntő hatással volt az időjárás: a régi Műcsarnok. Az 1885-ös Országos Kiállítás képzőművészeti pavilonját állandó fővárosi kiállítóhellyé szerették volna tenni. Ám néhány év alatt kiderült, hogy szerencsétlenül választották ki a városligeti helyszínt. A kiállítások főszezonja ugyanis már az 1880-as években is ősztől tavaszig tartott. Ám a téli napokon, korai sötétben, hóban, fagyban nem volt kedve se a művészeknek, se a közönségnek a kihalt, gázlámpákkal gyéren megvilágított Stefánián botorkálni. Az új, ma is működő Műcsarnoknak ezért 1896-ban olyan helyszínt kerestek, amelyik a téli időszakban is könnyen megközelíthető.
A Vasárnapi Újság már idézett cikkének szerzője ezzel vigasztalta 1905-ben a lap olvasóit: – Felesleges így elszomorodni, de még búcsút venni is a Városligettől. Mert megvannak annak a maga téli bájai is. Az élénkség, a sürgés-forgás sem szünetel. Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Az 1890-es években Jókai Mór nagy íróhoz méltó megjelenítő erővel örökítette meg a városligeti korcsolyapálya képét: „Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány.”
Még nem tudhatjuk, milyen lesz az idei tél időjárása. Az évszázados feljegyzések szerint előfordultak kivételesen egyhe, hó- és jégmentes telek is. Ezek közé tartozott az 1898–99-es, valamint az 1901–02-es téli szezon, amikor a ligeti korcsolyapályát meg sem tudták nyitni, mert nem fagyott be a tó vize. Az 1922–23-as korcsolyabajnokság is elmaradt a kivételesen enyhe tél miatt. Akadtak persze nagyon kemény telek is, amikor hónapokra befagyott a tó, és vastag hóbundába öltözött a Városliget.
Képek forrása (a külön nem jelölt fotók a szerző archívumából, illetve magángyűjteményekből származnak): (1/1-2) Pesti Napló, 1925. november 15. (2) Pesti Napló, 1925. november 15. (3/1) Magyarság, 1927. november 17. (3/2) Pesti Napló, 1934 (4/1) Fortepan / Góg Emese, 1940 (4/2) Escher Károly felvétele, Pesti Napló, 1936 (5) Délibáb, 1937. november (6/1) Vasárnapi Újság, 1896. 3. szám (6/2) Fővárosi Állat- és Növénykert archívuma (7/1) Pesti Napló, 1928. november (7/2) Pesti Napló, 1925. december 6.
