Téli barangolás a régi Városliget havas szobrai között

Krúdy Gyula írja egy helyen, hogy"a hóesés kiszakítja az embereket a valóságos időből". Ezért is használta fel oly gyakran történetei helyszíneként a havas tájakat, utcaképeket. Krúdy írásaiban gyakran feltűnik a téli Városliget is. Persze nemcsak a Városligethez ezernyi szállal kötődő írónak volt kedvelt témája a téli, behavazott park. Szívesen megörökítették más művészeti ágak képviselői is: az írók mellett költők, festők, fotósok. Ezúttal a romantikus hóbundába öltözött városligeti szobrokról készült régi felvételek közül válogattunk. Meglepetésünkre a behavazott kő- és bronzszobrok fotói mellett a közel százéves újságok lapjain hóból gyúrt-faragott művészi alkotások képeivel is találkoztunk.

Képek a múltból, amikor a Városliget
évről-évre téli álomba merült
 

Az idei, hosszúra nyúlt őszi jó idő után bele kellett törődnünk, hogy november második fele az időjárás tekintetében nem sok jót tartogat. A szokásosnál később ugyan, de mint minden évben, ezúttal is megérkeztek a ködös reggelek, a didergős, hideg napok. A közelgő tél előrejelzéseként leesett az első novemberi hó is. Az őszi levélhullás, a korai sötétedés, majd a beköszöntő tél a Városliget életében fordulópontot jelentett évről évre: – Sok fővárosi ember fájó szívvel búcsúzik ősszel a kedves Városligettől, elgondolva, hogy hány hosszú hónapon át nem láthatja ezt a bájos helyet, ahol napi munkája után oly sokat gyönyörködött az ismerős fákban, pompás virágokban, a tavon úszkáló hattyúkban, a sétálók tarka tömegeiben, a katonazenekar játékában. Mindennek tavaszig vége, addig márcsak a kávéházakkal kell beérni – az 1905-ben megjelent űjságcikk szerzője sokak érzéseit fogalmazta meg.
 

A városligeti ősz leghitelesebb krónikása Krúdy Gyula volt, aki sok alkalommal – regényekben, tárcanovellákban – megörökítette a levelek színpompájával búcsúzó fővárosi park nosztalgikus hangulatát. Íme, néhány rövid részlet egy régi szerelemre emlékező, Öreg A-betű című írásából: „Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a Városligetben, amikor szeretőnket nem hiába várjuk fél tizenkét órakor Rudolf ábrándos vadászszobra mellett...A Stefánia út édeskés, watteau-s hangulata lágy pianóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban...A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy múló perc egy hosszú, boldog utazásban...És a várakozási séta az őszi úton éppoly egészséges,  mint ama szőlőpiros arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő útjára.”
 

A Városliget történetét akár két párhuzamos, egymástól témában és hangulatban eltérő kötetben is meg lehetne írni. Az egyik a nyüzsgő, eleven nyári ligetet mutatná be, a másik – ugyanazokban az években – a csöndes, elnéptelenedett téli parkot. A kezdetektől egészen a legutóbbi időkig ugyanis óriási volt a különbség a tavasztól késő őszig tartó nyári szezon és a levélhullással, korai sötétedéssel beköszöntő téli időszak között. A Városligetben tavasztól őszig zajlott az élet, tömegek látogatták, de amint megjött a rossz idő, a korcsolyapályák kivételével téli álomba merült a Liget.

A hideg évszak beköszöntével sorra bezártak a szabadtéri szórakozásra alapozott városligeti intézmények: a vurstli pavilonjai, a cirkusz, a nyári színházak, a kertvendéglők. Elnéptelenedett a Stefánia-korzó is. Akadt egy olyan intézmény is, amelynek a sorsára döntő hatással volt az időjárás: a régi Műcsarnok. Az 1885-ös Országos Kiállítás képzőművészeti pavilonját állandó fővárosi kiállítóhellyé szerették volna tenni. Ám néhány év alatt kiderült, hogy szerencsétlenül választották ki a városligeti helyszínt. A kiállítások főszezonja ugyanis már az 1880-as években is ősztől tavaszig tartott. Ám a téli napokon, korai sötétben, hóban, fagyban nem volt kedve se a művészeknek, se a közönségnek a kihalt, gázlámpákkal gyéren megvilágított Stefánián botorkálni. Az új, ma is működő Műcsarnoknak ezért 1896-ban olyan helyszínt kerestek, amelyik a téli időszakban is könnyen megközelíthető.
 

A Vasárnapi Újság már idézett cikkének szerzője ezzel vigasztalta 1905-ben a lap olvasóit: – Felesleges így elszomorodni, de még búcsút venni is a Városligettől. Mert megvannak annak a maga téli bájai is. Az élénkség, a sürgés-forgás sem szünetel. Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Az 1890-es években Jókai Mór nagy íróhoz méltó megjelenítő erővel örökítette meg a városligeti korcsolyapálya képét: „Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány.”

Még nem tudhatjuk, milyen lesz az idei tél időjárása. Az évszázados feljegyzések szerint előfordultak kivételesen egyhe, hó- és jégmentes telek is. Ezek közé tartozott az 1898–99-es, valamint az 1901–02-es téli szezon, amikor a ligeti korcsolyapályát meg sem tudták nyitni, mert nem fagyott be a tó vize. Az 1922–23-as korcsolyabajnokság is elmaradt a kivételesen enyhe tél miatt. Akadtak persze nagyon kemény telek is, amikor hónapokra befagyott a tó, és vastag hóbundába öltözött a Városliget.

Képek forrása (a külön nem jelölt fotók a szerző archívumából, illetve magángyűjteményekből származnak): (1/1-2) Pesti Napló, 1925. november 15. (2) Pesti Napló, 1925. november 15. (3/1) Magyarság, 1927. november 17. (3/2) Pesti Napló, 1934 (4/1) Fortepan / Góg Emese, 1940 (4/2) Escher Károly felvétele, Pesti Napló, 1936 (5) Délibáb, 1937. november (6/1) Vasárnapi Újság, 1896. 3. szám (6/2) Fővárosi Állat- és Növénykert archívuma (7/1) Pesti Napló, 1928. november (7/2) Pesti Napló, 1925. december 6.

A régi időkben, száz-kétszáz évvel ezelőtt, jóval hidegebbek voltak a telek a Városligetben, mint napjainkban. A kedvelt kirándulóhelynek számító Városerdő az 1800-as évek elején még félórányi járásra esett Pest városától. Nem védték a metsző, fagyos szelektől emeletes házak, mint ma. Ősztől tavaszig, esőben, sárban a megközelítése is nehézségekbe ütközött. Csak akkor éledt fel néhány hétre, a tél közepén, amikor beálltak január környékén a nagy hidegek. A tájat ropogós hó borította, szánnal, lóháton kényelmesen lehetett közlekedni. A tó is befagyott. Ilyenkor, a korabeli képek tanúsága szerint, megjelentek a korcsolyázók, akiknek nézőik is akadtak a tóparton sétálók között. A Városliget hagyományosan húsvéttől, vagy még inkább a májusi tavaszünneptől népesedett be ismét. Attól kezdve, hogy beköszöntött a jó idő, élénk élet zajlott itt egészen a következő télig. Történelmi visszatekintésünkben ezúttal a téli, behavazott Városliget históriáját elevenítjük fel, korabeli képek és újságcikkek segítségével, a 19. század végétől napjainkig.

Az egyik népszerű képes újságban, 1905-ben jelent meg hangulatos leírás A városliget télen címmel. Szerzője szerint a tél beköszöntével felesleges elszomorodni és búcsút venni a Ligettől, mert megvannak annak a téli bájai is: „Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Ott rohannak, kanyarognak a korcsolyasport nagyszámú kedvelői, vidám, kipirosodott arcokkal, s látszik rajtuk, hogy egy cseppet se sajnálják a nyarat.” A cikk a tavasz felidézésével végződik; amikor a március ismét “enyhe szellővel hullámzó vízzé változtatja a sikor jégtükröt, zöld szőnyeget terít ki a fák alá. A nyárkedvelő népség mind sűrűbben özönlik ki gyalog, villanyoson, s örömmel keresi fel ősz óta nem látott kedvenc helyeit, a korcsolyázók pedig sóhajtva csavarják össze a korcsolyaszíjjat: hej, mikor lesz megint tél!”

Akadt persze olyan tél is, amikor építkezések zaja verte fel a hóborította Liget csendjét. Az 1896-os Millenniumi Kiállítás előkészítő munkálatai már 1894-ben megkezdődtek, és az építkezések a tél beálltával sem maradtak abba. A Vasárnapi Újság alkalmi tudósítója, dr. Czobor Béla így számolt be a helyszínen látottakról 1895 januárjában: „Az építkezés lázas sietséggel folyik.  Az enyhe időjárás módfelett kedvezett a kőmíveseknek, akik nemcsak novemberben, hanem december közepén is csaknem fennakadás nélkül falazhattak.  A Városliget átváltozásának legmeglepőbb képe  a «Széchenyi-szigeten» tárul elénk. A lombtalan fák közül már messziről láthatólag, mint valami mesebeli vár hívogatja ezen épületcsoport tornyaival és kupoláival a sétálót, s mentől közelebb érkezünk hozzá, annál fokozottabban fölcsigázza érdeklődésünket, leköti figyelmünket. Ez a történelmi főcsoport építkezése, mely az ezredévi kiállításnak valóban fénypontja lesz.”

Idézzünk még a korabeli sajtóból, amelyik, hasonlóan napjaink médiájához, különös figyelmet szentelt minden rendhagyó eseménynek. Ilyen különös eset történt 1899. márciusának végén, amikor egy szokatlanul enyhe tél után, váratlanul hatalmas havazás kezdődött és vastag hóval borította be a fővárost, s persze a Városligetet is: „Mintha nem is húsvét, hanem karácsony közelednék. Itt, Budapesten az utcák két oldalán magasra hányt hóhalmok sáncai közt jártunk, a háztetőkről dermesztő szél szórta le a havat. A téli ruhák megint előkerültek, s a Városligetben, hol már megindult a tavaszi séta és kocsizás, vastag hó takart mindent. A márciusi tél éppen olyan volt, mint akár a januári szokott lenni. A természet e szokatlan jelenségét látni is sokan kijártak a Városligetbe. Úgysem lehetett látni havat az egész télen.”

A Millenniumi Földalatti Vasút eredetileg a mai Hősök tere alatt elhaladva, a Millenniumi emlékmű mögött kilépett alagútjából és a Városligeti tavat megkerülve érkezett felszíni végállomásához a Széchenyi Fürdőnél. Évtizedekig kiváló téli témát kínált az amatőr és profi fotósoknak a földalatti vasút behavazott felszíni szakasza.

A Városliget épületei közül a legtöbb fotó, képeslap, művészi ábrázolás nagy valószínűséggel a festői szépségű Vajdahunyad váráról készült az elmúlt százhúsz évben. Ezek között sokféle téli kép is található. Különösen gyakran ábrázolják a jégpályán korcsolyázókat úgy, hogy a háttérben Vajdahunyad vára csipkés tornyai látszanak. Ugyancsak kedvelt fotótéma – a régebbi és a mai képeken is gyakran feltűnik – a behavazott várkapu a sétány felől, a várhoz vezető híddal.
 

A téli mulatságok legjobbika a behavazott Városligetben kétségtelenül a korcsolyázás és a szánkózás volt. Utóbbit különösen kedvelték a gyerekek, összekapcsolva egy kis hógolyózással. Akármelyik korszak fotóira pillantunk, jókedvű felnőtteket, a hidegtől kipirult arcú, vidám gyerekeket látunk. A romantikus pillanatokhoz szintén kiváló színhelynek bizonyult a téli Városliget, különösen a korcsolyapálya. A visszaemlékezések szerint Radnóti Miklós költő és szerelme, Gyarmati Fanni számára is egy életre emlékezetes maradt.  A műjégpálya jegét 1931 telén azzal tette egy életre feledhetetlenné Fanni, aki akkor 19 éves volt, hogy bátorságát összeszedve, korcsolyázás közben azt mondta partnerének: „Miklós! Én hozzád akarok menni feleségül.”  Négy évvel a városligeti vallomást követően, 1935-ben összeházasodtak. Hitvese alakját,  mély érzelmi kapcsulatukat a költő klasszikussá vált versekben örökítette meg.
 

Külön fejezet illeti meg a téli Városliget történetében az Állatkertet. Nem is elsősorban az emberek miatt, bár számukra is többféle programot, sportolási lehetőséget kínált a télen nyáron nyitvatartó intézmény. Az ott élő állatok jóval békésebb, nyugodtabb időszakként élhették át a havas évszakot a látogatók nyüzsgő seregét hozó nyárnál. Az Állatkerti tóra ilyenkor távoli szállóvendégek is érkeztek, átutazóban lévő vándormadarak vegyültek hosszabb rövidebb időre az Állatkert szabadon tartott, állandó szárnyas lakói közé.
 

A második világháború – az 1944 nyarán elkezdődött légibombázás, majd a főváros ostroma – rendkívüli károkat okozott a stratégiai célpontok közelében fekvő Városligetben. Bombatalálatokat kapott a Liget szinte minden része, jelentős épületek egész sora rongálódott vagy semmisült meg. Az ostrom során pedig az addig viszonylag épségben maradt létesítményeket is kifosztották, tovább rongálták. A Liget történetének legdrámaibb, legtöbb ember-, állat- (!) és anyagi áldozattal járó, legszomorúbb tele volt az 1944–45-ös.
 

Régen sem csak korcsolyázó, szánkózó, szórakozó gyerekek és felnőttek töltötték meg a hófödte Ligetet. Napjainkhoz hasonlóan, a szabadtéri munkahelye is volt sokaknak: hótakarítóknak, jéggyártóknak, a közlekedési eszközök működtetőinek, az állatkerti állatgondozóknak. Mindazoknak, akik járhatóvá tették az utakat, használhatóvá a korcsolyapályát, működtették télen is a szolgáltatásokat. Történeti áttekintésünkben villantsuk fel a múlt néhány jellegzetes alakját!
 

Az évszázados feljegyzések szerint voltak kivételesen egyhe, hó- és jégmentes telek is. Ezek közé tartozott a már említett 1898–1899-es, de érdemes megemlíteni  az 1901–1902-es téli szezont is. Ebben a korcsolyaidényben a ligeti pályát meg sem tudták nyitni, mert nem fagyott be a tó vize. Az 1922–23-as korcsolyabajnokság is elmaradt a kivételesen enyhe tél miatt.  Akadtak persze nagyon hideg telek is. Közülük az egyik legdrámaibbat Podmaniczky Frigyes báró így örökítette meg naplójegyzeteiben: „Az 1830-i tél rendkívül szigorú volt, s a szegény ember sokat szenvedett fűtőanyag hiányában. Akkor történt az, hogy József nádor kiadta a rendeletet, hogy a városligeti fasor sudaras nyárfái mind vágassanak ki, s azok fája osztassék ki a szegények között. Így is lett. Sohasem feledem el, ama havon elterülő két sor hatalmas fa, a pusztulásnak mi különös emlékét hagyta hátra emlékezetemben.”
 

Amikor eláll a havazás, elcsendesedik a szél és mindent egyenletes, fehér hótakaró borít, beköszöntenek a tél legszebb napjai. Hideg van ugyan, de ez senkit sem érdekel. Megélénkül a Liget és környéke, a kisgyerekeket szánkón húzzák maguk után a szüleik, a fiatalok a korcsolyapályára igyekeznek. Mindenki megy a dolgára a behavazott fák és házak között, élvezettel lépkedve a ropogós havon. A városligeti tél utánozhatatlan hangulatát költők, írók is megörökítették. Íme egy részlet Erdős Virág Téli tájkép korcsolyázókkal című verséből:

minden megvolt még hibátlan

hófelhők az égen

láthatatlan kézzel írott

vízjelek a jégen

viccesnek tűnt hirtelen hogy

lázadsz és én lázadok míg

észrevétlen zúznak el a

lábunk közt a századok egy

belmondó szám ment éppen és

pont a lesz volt van most

vitt magával pedig amúgy

nem vagyok egy fan mind

egy ütemre siklottunk még

pontosan és szépen

mégis valószerűtlenül mint egy

brueghel-képen

Képek forrása (a külön nem jelölt fotók a szerző archívumából, illetve magángyűjteményekből származnak): (1)  Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény, 1959 (3/1-2)  Vasárnapi Újság, 1895. 1. szám (4/1-2)  Vasárnapi Újság, 1899. április 2., 14. szám  (5/1) Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum, (5/3) Élet a régi Városligetben, 19. oldal  (6/1) Képes levelezőlap, 1916, magángyűjtemény (6/2) Fortepan / Stuber Andrea (7/1) Fortepan / Romák Éva, 1938 (7/2) Fortepan / Koroknai–Tegez Ferenc, 1938 (7/3-4) Fortepan / Pohl Pálma, 1957  (8/1) A Természet 1940. 3. szám (8/2) A Természet 1944. 2. szám  (9/1-3) Szépművészeti Múzeum archívuma  (10/1) Balogh Rudolf felvétele, Vasárnapi Újság, 1912. 6. szám (10/2) Fortepan / Bauer Sándor (10/3) Fortepan / Koroknai-Tegez Ferenc (11/1-2) Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény (12/1-3) Fortepan / Piarista Levéltár / Holl Béla, 1971 (13) Wikimedia commons / EtelkaCsilla, 2013