Képek és hangok összetartozása, fekete doboz, vizuális átélhetőség, a csend közepén megszülető zene – ezekről is beszél a Magyar Zene Háza állandó kiállításának egyik látványtervezője és belsőépítésze. Az új intézmény programjainak és kiállításainak koncepciójával már foglalkoztunk korábban, most azt mutatjuk be, hogy milyen belső terekbe lép majd be a látogató.
Sou Fujimoto világhírű japán építész azt vallja, hogy meg kell találni az egyensúlyt, a harmóniát a természetes és az épített környezet között. Tulajdonképpen ezt a filozófiát fedezte fel a Liget Budapest Projekt célkitűzésében is, ezt a víziót találta érdekesnek a beruházás mögött. „Amikor leültünk eldönteni, hogy a több kiírás közül melyikre adjunk be pályázatot, nem volt kérdés, hogy a Magyar Zene Háza a legnagyobb kihívás. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy a zene fontos kulturális exportcikk Magyarországon, másrészt vonzott, hogy egy park belsejébe, a fák közé építhetek” – fogalmazott egy korábbi interjúban Fujimoto.
A környezetbarát épület a külső és belső tér között teremtett folytonossággal, harmonikus átmenetet alakít ki a természetes és a mesterséges környezet között, s ezzel együtt a lehető legteljesebb mértékben szolgálja a ház különleges funkciójából fakadó igényeket. Fujimoto a Zene Háza tervezésekor a természetből és a zenéből egyaránt merített: az épület jellegzetes lebegő tetejét a hang rezgésének vizuális képéből, a hullámból kiindulva formálta, a nyitottság és átjárhatóság jegyében az oldalfalakat üvegből tervezte, míg a tetőre álmodott lyukacsos szerkezet – hasonlóan a fák lombjaihoz – átereszti a fényt a belső helyiségekbe is.
„A Magyar Zene Háza a ligetben épül. Az első gondolat, ami erről eszembe jutott, hogy egy erdő közepén zenélek. A két földszinti előadótermet ezért úgy akartam elhelyezni, hogy kapcsolatban legyenek a ligettel – magyarázta az építész. – Míg a legtöbb koncertterem zárt doboz, én nyílt tereket álmodtam, ahová beszűrődik a természetes fény, ahonnan ki lehet látni az erdőbe, és ahová a ligetből is be lehet látni.” Később, e gondolat mentén kristályosodott ki az is, hogy az intézmény három funkcióját szépen el lehet választani egymástól úgy, hogy az oktatási helyiségek a lombkorona szintjén, vagyis az emeleten, a koncert- és az előadóterem, valamint a szabadtéri színpad a park szintjén, a kiállítóterek pedig a gyökerek – azaz a földalatti szinten – kapnak helyet.
Élménytervezés
Ismert, hogy a Magyar Zene Házának állandó kiállítása az egyetemes zenetörténetről szól majd. „Maga a tárlat témája izgalmas és inspiráló, építész szemmel is” – mondja Báger András, a tárlat belsőépítészeti kialakításáért felelős BAHCS művek Kft. egyik alapítója. Az magyar műhely szakemberei régóta figyelemmel követik Fujimoto munkásságát, főleg, hogy a japán építész által vallott természetközeli, azzal kommunikáló, ugyanakkor egyszerű koncepciók mentén kialakított megoldásai hozzájuk is közel állnak. Az állandó tárlat az alagsorban épül, és Báger András szerint a kiállítótér, mint egy földalatti világ, tekinthető gyökérzónának, de sokkal szemléletesebbnek érzi a kincsesbánya-hasonlatot, utalva arra, hogy ez a kiállítás rengeteg kincset mutat be, tár az érdeklődők elé.
Az állandó kiállítás bár az egyetemes zenetörténetről szól, kiemeli a legfontosabb magyar szerzőket, műveket, vívmányokat, illetve a magyar népzene egyediségét, fontosságát is. Nem mindegy azonban, hogy mindez hogyan, milyen látható és hallható elemek segítségével kerül a nagyközönség elé. Amikor a Magyar Zene Házának Batta András zenetörténész által vezetett szakmai munkacsoportja felkérte Bodóczky Antalt és Orlai Balázst, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatóit az állandó kiállítás látványának tervezésére, a legfontosabb feladat az volt, hogy megállapítsák: pontosan kiknek is szól majd a tárlat. „Élménytervezésre kértek bennünket a Magyar Zene Háza szakmai vezetői és a kiállítás kurátorai, ezért még inkább fontos volt, hogy tudjuk: kik lesznek az új intézmény látogatói, azaz az első lépés az úgynevezett perszóna-meghatározás volt” – mondja Bodóczky Antal.
A látványtervezők korán szembesültek azzal a 21. századi jelenséggel, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, így az érdeklődés megtartásának érdekében fokozott figyelmet kell szentelni a megfelelő hosszúságú nyomtatott vagy monitoron megjelenő szövegek hosszára, tagolása. „Persze, van olyan nemzedék, amelyik még szívesen olvas, de általánosságban elmondható, hogy a 28 év alattiak nagyrészt SMS, twitter vagy Facebook-üzenet hosszúságú szövegekkel kommunikálnak, és az ezeknél nagyobb mennyiségű, hosszabb információra nem igazán figyelnek, nincs hozzá türelmük” – magyarázza Bodóczky Antal. Ez óriási kihívást jelentett, ahogy az is, hogy a Zene Házába széles közönséget várnak a hozzáértőktől a kíváncsi érdeklődőkön át elsősorban a családokig, illetve, hogy az életkort tekintve is rendkívül szélesre nyílik az olló. „A kiállítástervezésben az elmúlt években megfogalmazódott az a szabály, miszerint ha egy tárlat a 13-15 éveseket célozza meg, akkor az a fiatalabbaknak és az idősebbeknek is érdekes lesz, őket is sikerrel tudja megszólítani” – árulja el Bodóczky.
Képek és hangok
A jövőbeli látogatók definiálása mellett fontos volt a tárlat üzenetének megfogalmazása, hiszen a szakemberek csak ennek ismeretében kezdhettek el olyan, élményeket kínáló megoldásokban gondolkodni, ahol a kiállítás térbelisége és a látogatók jelenléte, aktivitása is fontossá válik. „Abból indultunk ki, hogy a kép és a hang tulajdonképpen mindig is összetartozott, pontosabban kiegészítik egymást, előhívják egymás rejtett tartalmait. Ezért azt szeretnénk, hogy amikor a látogató belép a kiállítótér egy-egy tartalmi egységébe, egy olyan emblematikus kép fogadja, ami egyben összefoglalja neki az adott kort, illetve az adott tér üzenetét. Mert ha ez, első lépésként megvan, és megragadtuk a látogató figyelmét, akkor a részletek is könnyebben feltárulkoznak számára” – magyarázza Bodóczky. Bár az úgynevezett „feltárulkozási sor” megjelenítése elsősorban építészeti teendő, az élménytervezői munka szempontjából is lényeges, hogy az újabb és újabb impulzusok milyen sorrendben és milyen intenzitással érik a látogatókat.
„A mi feladatunk kicsit a filmrendezőéhez hasonlít, annyiban, hogy miután elkészült a forgatókönyv, ismerjük a műfajt, megvan a helyszín, azután olyan dramaturgiával felépített teret, illetve tér-sorozatot kell létrehoznunk, ami működik és befogadható is” – folytatja Báger András. A Magyar Zene Házának kiállítóterei egyedülállók lesznek; az ország hagyományos múzeumai általában nem ilyen adottságúak. „Sokat dolgozunk azon, hogy úgy használjuk ki ennek a kicsit több mint ezer négyzetméter alapterületű, hét méter belmagasságú csarnoknak az adottságait, hogy miközben azt érezzük, hogy egyetlen térben mozgunk, az egyes installációk ne zavarják egymást” – hangsúlyozza az építész. Éppen ezért kisebb terek sorozatában gondolkodnak, de úgy, hogy át lehessen látni a teret, vagyis már a tárlat elején el lehessen látni a kiállítótér másik végébe – ezzel is illusztrálva, hogy a zene ugyan rendkívül sokféle, mégis egységes. A belsőépítészek és a látványtervezők azon dolgoznak, hogy a zene történetét vizuálisan is átélhetővé tegyék, miközben arra ösztönzik a látogatókat, hogy használják a fülüket is. Ám hogy a kiállítás ne fulladjon teljes kakofóniába és zűrzavarba, speciális fülhallgatókat használnak majd, de persze lesz a tárlatnak olyan része is, ahol érvényesülhet az egész teret betöltő hangzás.
A tervezők és a kurátorok a színházakéhoz vagy koncerttermekéhez hasonló „fekete doboz” bevilágítási elve mellett döntöttek, nemcsak azért mert a földfelszín alatti terekbe kevésbé jut be a természetes fény, hanem, mert ez hatékony módszere a figyelem irányításának, a kiemelésnek. „Képzeljünk el egy sötét színpadot, ahol csupán egyetlen zongorát világítanak meg: a hangszerré csiszolt fa él a fényben, de körülötte sötét van. Úgy érzem, a csend közepén megszülető zene is ehhez hasonlítható drámai hatással bír. Emellett több olyan kisebb-nagyobb tér is lesz, ahol a vetítés hangsúlyos szerepet kap, illetve a látogatói interakció befolyásolja a látványt” – teszi hozzá Bodóczky Antal. Utóbbira jó példa a közös dobolás, amely szorongásoldó és/vagy transzcendens élményt idézhet meg.
Csapdába ejtett idő
Ahogy már korábbi cikkünkben említettük: a kiállítás első tere erdőt idéz – ide lép be a látogató, és itt szólaltathatja meg – többedmagával – a dobokat is. „A dobolás hatására megváltozik az erdő mintázata, és minél többen dobolnak együtt, annál inkább átalakul ez a mintázat, segítve egyben azt is, hogy az ember kiszakadjon a jelenből. Paul Virilio fogalmazza meg Az eltűnés esztétikája című könyvében, hogy az ember azokat az állapotokat keresi, ahol a múló idő világából idő nélküli és akár testetlen állapotba léphet át – és ehhez a zene az egyik alapeszköz. Másképp fogalmazva: szeretnénk csapdába ejteni az időt, és erre az egyik legjobb módszer az ütemes dobolás” – fejtegeti Bodóczky.
„Komoly kihívás a kiállítótér megalkotása, rengeteg műhelymunkával, aprólékos vizsgálattal, tervezéssel jár. Alapvető célunk, hogy egyszerű eszközrendszerrel kialakított, könnyen befogadható téralakítási koncepciót hozzunk létre, amely önmagában is izgalmas és inspiráló a látogatóknak” – teszi hozzá Báger András.
Az állandó tárlat első része tehát az időtlenségről szól, illetve arról is, hogy miközben a zenetörténet megszületik, majd idővel megjelennek a nagy komponisták és művek, azzal párhuzamosan megmarad egy alig változó népi kultúra is, mégpedig a népzene, amiről a magas kultúra kevésbé vett tudomást – egészen Bartók Béláig és Kodály Zoltánig. Ennek az összefüggésnek a megjelenítésében például sokat segít a kiállítótér már említett átláthatósága, hogy például a tárlat elején lévő népzenei részből kicsit tovább pillantva elérhetjük a kiállítás vége felé megjelenő Bartókot is. De ez a transzparencia kicsit sem lesz zavaró, mert a csarnok és a kisebb terek úgy épülnek majd fel, mint egy zenemű: egy szimfónia vagy opera, amelyben a melléktémák ugyan váltják egymást, de vissza-visszatérnek a nagy és ismerős vezérmotívumok is.