A kezdetektől a nemzetközi turizmus kibontakozásáig

A Városliget az 1870-es évektől a második világháborúig a polgári Budapest legnépszerűbb kiránduló és szórakoztató központjának számított. Kezdetben a pestiek kirándulóhelye volt, Buda és Pest egyesülése után a távolabb lakó fővárosiak is látogatták, mjad vonzásköre fokozatosan kiterjedt az egész országra, és a nemzetközi turizmus elindulásával a határon túlra is. Népszerűségét és széleskörű ismertségét a 19. század végi nagy kiállítások alapozták meg. Az 1885-ös Országos Általános Kiállításnak közel kétmillió látogatója volt. Egy évtizeddel később, az 1896-os Millenniumi Kiállítást pedig több mint ötmillióan keresték fel. A történelmi Magyarország legtávolabbi vidékeiről is érkeztek csoportok, a kiállítás alatt rendezett nemzetközi kongresszusokra pedig sokan jöttek külföldről. A 20. század fordulójára alig akadt olyan magyar ember, aki személyes élmény vagy a sajtóhírek alapján ne tudott volna a Városligetről. Mindez megfelelő alapot teremtett, hogy a Liget - múzeumaival, intézményeivel, szórakozóhelyeivel és persze az Állatkerttel - kedvelt turisztikai célponttá váljon.

Európa legrégebbi mesterséges jégfelülete:

a városligeti műjégpálya

Otthonra talált a ligeti tavon a magyar korcsolyasport

A városligeti korcsolyaszezon a a 19. században erősen függött az időjárás szeszélyétől. A tó ugyanis egészen 1895-ig nem volt szabályozott. A vizét nem lehetett leengedni, a hatóság pedig csak akkor engedélyezte a korcsolyázást, ha az úszó jég vastagsága elérte a tíz centimétert. A helyzetet tovább rontotta, hogy a 20. század elejére a Városliget fokozatosan körbeépült. Emiatt megváltozott a tó és az egész Liget mikroklímája. A téli hónapok a város belsejében már nem jártak a korábban megszokott lehűléssel. Ritkábban és rövidebb időre fagyott be a tó, lerövidültek az addig is kiszámíthatalan időtartamú korcsolyaszezonok. A tó vízszintjének szabályozásával és medrének lebetonozásával javítani tudták ugyan a korcsolyázás feltételeit, de egyre erősödött az időjárástól független műjégpálya iránti igény. A Budapesti Korcsolyázó Egylet el is készíttette az 1910-es évek elején a terveket, ám a megvalósítást megakasztotta az I. világháború kitörése. Végül 1926-ra készült el Európa második gépi hűtésű műjégpályája.

A társasági élet fontos színtere volt a ligeti korcsolyapálya

Szerelmek szövődtek, házasságok köttettek a jégen

- Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány - nagy íróhoz méltó megjelenítő erővel idézi elénk Jókai Mór a téli Városligeti tó képét. A városligeti korcsolyapálya a kiegyezéstől az I. világháborús évekig tartó, közel fél évszázados "aranykorban" fontos társasági színtérnek számított. Amint a tó jege kellő vastagságúra fagyott és korcsolyázásra alkalmassá vált, a korcsolyaegylet szerte a fővárosban nemzetiszínű zászlócskákat tűzött ki az omnibusz-, villamos- és autóbuszmegállókra, és tájékoztató táblákon adta hírül: megkezdődött a korcsolyszezon. Ettől kezdve, a tavasz beköszöntéig, a Városligeti tó jege lett a főváros társasági életének legélénkebb központja.

A Fővárosi Múzeumból kőfaragóműhely lett, majd Olof Palme Ház néven újból kiállítóhely

Az első részben bemutattuk a legrégebbi városligeti épület külsejét, amelyről egyértelműen leolvasható, hogy a művészetek otthonának, műcsarnoknak szánták. Ezt jelzik a nagy reneszánsz képzőművészek portréi, a múzsaszobrok és a művészeti ágak szimbólumai a homlokzatán. A terv csak részben valósult meg. Műtárgyakat helyeztek el a ligeti pavilonban és hosszú ideig valóban kiállítóhelynek használták, csak másképp, mint ahogy eredetileg tervezték. Az épület 132 év alatt betöltött funkciói közül a múzeumi vált a leghangsúlyosabbá. Története során leghosszabb ideig, négy évtizeden át a Fővárosi Múzeum központi kiállítóhelyeként szolgált a ház 1896-1936 között.

132 éve ragyognak a homlokzaton a Zsolnay kerámiák

Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás Műcsarnoka kiváló minőségű anyagokból, tartós fennmaradásra épült. A nyilvános pályázat győzteseként a 33 éves Pfaff Ferenc építész kapott megbízást a tervezésére, munkatársa a húszas éveit épp elhagyó Kauser Gyula volt. A díszpavilont elegáns tárlatok helyszínének, a főváros képzőművészeti központjának szánták a kiállítás bezárása után. Sorsa másképp alakult. Műcsarnoki szerepköre a következő évtized során fokozatosan háttérbe szorult: előbb az Andrássy úti régi Műcsarnok, majd a millenniumra felépített mai Műcsarnok lépett a helyére. Ennek ellenére szívós túlélőnek bizonyult. Körülötte minden építményt leromboltak az idők során, de a neoreneszánsz stílusú épület a mai napig áll.