Európa legrégebbi mesterséges jégfelülete:

a városligeti műjégpálya

Otthonra talált a ligeti tavon a magyar korcsolyasport

A városligeti korcsolyaszezon a a 19. században erősen függött az időjárás szeszélyétől. A tó ugyanis egészen 1895-ig nem volt szabályozott. A vizét nem lehetett leengedni, a hatóság pedig csak akkor engedélyezte a korcsolyázást, ha az úszó jég vastagsága elérte a tíz centimétert. A helyzetet tovább rontotta, hogy a 20. század elejére a Városliget fokozatosan körbeépült. Emiatt megváltozott a tó és az egész Liget mikroklímája. A téli hónapok a város belsejében már nem jártak a korábban megszokott lehűléssel. Ritkábban és rövidebb időre fagyott be a tó, lerövidültek az addig is kiszámíthatalan időtartamú korcsolyaszezonok. A tó vízszintjének szabályozásával és medrének lebetonozásával javítani tudták ugyan a korcsolyázás feltételeit, de egyre erősödött az időjárástól független műjégpálya iránti igény. A Budapesti Korcsolyázó Egylet el is készíttette  az 1910-es évek elején a terveket, ám a megvalósítást megakasztotta az I. világháború kitörése. Végül 1926-ra készült el Európa második gépi hűtésű műjégpályája.

A mostoha körülmények ellenére a 19. század utolsó évtizedében elindult a ligeti tó jegén a szervezett sportélet. A Budapesti Korcsolyázó Egylet 1892-ben a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) öt alapító tagjának egyike volt. Ugyanebben az évben Földváry Tibor a Bécsben rendezett Európa-bajnokságon ezüstérmes lett. 1895-ben a Városligeti tavon rendezték a gyors- és műkorcsolya Európa-bajnokságot, amelyen Földváry megszerezte a magyar műkorcsolyázás első Európa-bajnoki címét. A siketnéma öttevényi földbirtokos, a kor szokása szerint, prémsapkában és hosszú szőrmebundában mutatta be aranyérmes kűrjét. Még ebben az évben modern versenykorcsolyákat hozattak külföldről és megkezdték a rendszeres tréningezést a korcsolyázó egylet sportolói. Nők is voltak közöttük, akik eleinte a férfiakkal együtt versenyeztek.

A beköszöntő 20. század új lendületet adott a hazai korcsolyázósportnak. 1900 januárjában megrendezték az első nemzeti műkorcsolyázó és gyorskorcsolyázó bajnokságot a városligeti jégpályán. A műkorcsolyázás első magyar bajnoka Wein Árpád lett, a gyorskorcsolyázásban pedig Péczely Andor nyerte el elsőként a címet. A 20. század elejének nemzetközi versenyein a BKE férfi sportolói közül Szende Andor, Márkus Jenő többször is dobogós helyezést ért el. A nők közül pedig
Kronberger Lili 1908–1911 között négy, Méray Horváth Opika pedig 1912–1914 között három világbajnokságot nyert. Kronberger Lili egyébként úttörő volt abban, hogy Kodály Zoltán javaslatára bevezette a gyakorlatok zenére történő bemutatását. Az 1911-es bécsi világbajnoki versenyen mutatta be az első olyan műkorcsolya kűrt, amit zene kísért. A Budapesti Korcsolyázó Egylet negyvenedik születésnapján, 1909-ben a magyar fővárosban rendezték az Európa Bajnokságot, amelynek programjában először szerepelt a jéghoki elődje, a jéglabda (bandy), amelyet labdával játszottak.

A háborús körülmények miatt, 1914-től egy évtizedig nem rendeztek sem nemzeti bajnokságot, sem nemzetközi versenyeket. Évről évre visszatérő gonddá vált a jéghiány is. Az enyhe tél miatt 1920–1921-ben a tó csak egyetlen napra fagyott be, 1923-ban is csak néhány napig volt korcsolyázásra használható jégfelület. A városligeti korcsolyaélet akkor élénkült meg újra, amikor 1926 végére elkészült a műjégpálya. Ettől kezdve a korcsolyaszezon több mint száz naposra bővült. Európa második gépi hűtésű műlyégpályájaként tartják számon a városligetit. A tómeder betonjába összesen 62 kilométernyi, négy centiméter átmérőjű csövet ágyaztak be. A csőrendszerben mínusz 7–12 fokra lehűtött sós víz keringett, amely fagyott állapotban tartotta a betonra felhordott vizet. A teljes hűthető felület 80x70 méteres, 5600 négyzetméternyi volt. Eleinte ennek a felén alakítottak ki ősztől tavaszig folyamatosan használható műjeget.
 

A stabilan tervezhető, megszakítás nélküli korcsolyaszezonnak nem csak a hobbikorcsolyázók örültek. A versenyszerűen űzött, folyamatos edzésmunkát igénylő korcsolyasport – a műkorcsolya, a gyorskorcsolyázás, a hoki – otthonra talált az egyik legszebb fekvésű európai műjégpályán. Hazánkat 1927-ben vették fel a Nemzetközi Jégkorong Szövetségbe, és 1929-ben már jégkorong Európa-bajnokságot rendeztek a Városligetben. A mérkőzésekre megteltek a nézőtér elektromos eszközökkel melegített, kétülésenként takaróval felszerelt ülőhelyei. Nagy szenzációnak számított 1934-ben a világhírű kanadai jéghoki válogatott szereplése. A mérkőzés számunkra nagyon hízelgő, 1:1-es döntetlen eredménnyel ért véget.

Az 1930-as évekre a városligeti műjégpálya lett, a nézők tömegeit vonzó jéghoki mellett, a műkorcsolyasport európai fellegvára: 1929-ben, 1935-ben és 1939-ben a műkorcsolya-világbajnokság helyszíne. A korcsolyázó világelitet a ligeti jégre vonzó rendezvényeken magyar sikerek is születtek: 1929-ben az Orgonista–Szalay páros bronzérmet szerzett, 1935-ben a Rotter Emília–Szollás László páros itt lett negyedszer világbajnok. Az 1930-as években a magyar sportolók új elemekkel gazdagították a páros műkorcsolyázást. A városligeti műjégpályán mutatták be először a Herrensprungot, azt a figurát, amikor a férfi egyik oldaláról a másikra emeli át a páros hölgytagját, és a halálforgást, amikor a hölgy szinte vízszintesen forog a jégen, miközben a férfi tartja. A férfiak egyéni mezőnyében Vadas, Kertész, Pataky, Terták szerepelt a nemzetközi élmezőnyben a két világháború között.

Persze nem mindenkiből lett korcsolyabajnok. Pataky Károly így számolt be az 1938-as bajnokság utáni fejleményekről: „A kritikusoknak meg kell állapítania, hogy az idén a „jégmamák” és a „jégpapák” nagy áldozatokat hoztak, hogy a lányuk és a fiúk minél többet tanuljon. Különben a hölgyeknél éreztette hatását a jégkultúra iránt nagyfokú vágyakozás, Londonban, Berlinben és Bécsben folytattak tanulmányokat a lányok olyan időben, amikor Budapesten még zöld volt minden és utolsó sugarait lövellte a nyári napsugár. Tehetségesek a magyar műkorcsolyázók, de a további sikerekhez még kettő szükséges: fejlődni a jégtánc tudományában és elviselni tudni a vereséget. A bajnoki verseny után azokról, akik nem lehettek elsők, riasztó hírek terjedtek el a Vajdahunyad vára melletti klubházban. Az egyik kisasszony sírógörcsöket kapott, a másik gyomoridegesség miatt immár huszonnégy órája nem tud bevenni egy falatot sem. Anyák és gyermekeik idegtragédiája a bajnoki verseny, ahol csak a győzelemnek van értéke, de a vereségbe nem tudnak belenyugodni.”

Az I. világháborút követően Európa-szerte gyökeresen megváltozott az életstílus. A nők rövidre vágatták a hajukat, eltűntek a kényelmetlen, halcsontos fűzők, a bokáig érő szoknyák. A férfiak örökre lerakták a keménygallért, a cilindert, a sétabotot. A korábbi ideálok helyére a sportos férfi és nő lépett. A műjégpálya közönsége is „kivetkőzött” a korábbi, a mozgást akadályozó ruhákból. A két világháború között készült fotókon a hölgyek térdigérő szoknyákban, az urak kényelmes sportöltözékben tűnnek fel. 

A 19. század végén leginkább egy szabadtéri bálterem hangulatát idézte fel a korcsolyapálya, keringőt játszó zenekarral, társastánccal, gáláns udvarlókkal. Az 1930-as évek embere a korcsolyázást már elsősorban sporttevékenységnek tekintette, amely a mozgás örömét nyújtja, és segít az egészség megőrzésében. Természetesen az elegancia a két világháború között sem tűnt el a városligeti jégről. Radnóti Miklós költő özvegye, Gyarmati Fanni 2014-ben, 102 évesen hunyt el. A budapesti polgári családból származó tanárnő ifjúkorában, az 1930-as években rendszeresen járt a műjégpályára. Vas István költő visszaemlékezésében a társaságban Fifinek becézett Fanni alakját a korcsolyapályán örökítette meg, amint „a karcsú, kék szemű, lilás rózsaszín pulóverében tündéri Gyarmati Fifi a városligeti műjégpályán elegánsan siklik korcsolyáján”.

Hasonlóan a korcsolyázás 1869–1914 közötti első virágkorához, az újabb képzőművész nemzedék – festők, grafikusok – képzeletét is megragadta a jégpályán kavargó, színes tömeg. Az ábrázolásmód azonban már, a kor hangulatának megfelelően, a néhány évtizeddel korábbinál modernebb. Nem hiányzik az irónia, a humor sem, a műjégpálya az újságrajzolóknak, karikaturistáknak is egyik kedvelt helyszíne lett.

A két világháború közötti korszakban már a legifjabb művészeti ág, a film képviselői sem maradhattak ki a műjégpálya látogatói közül. A derűs hangulatú werkfotó A titokzatos grófnő című film forgatási szünetében készült, 1941 telén. A jobboldalon ülő művész úrnak láthatóan jól esik a hidegben a forró kolbász és a mellé felszolgált kirgli sör. A mozikban 1942-ben bemutatott osztrák filmvígjátékot egyébként Bolváry Géza rendezte, a főszerepeket pedig Marte Harell, Paul Hörbiger és Oskar Sima játszották.

A társasági életnek a két világháború között is fontos színtere maradt a műjégpálya. Megjelent a jégen minden korosztály, lehetett találkozni a barátokkal, ismerősökkel, a fiatalok számára a korcsolyázás remek alkalmat kínált az ismerkedésre. A jelmezes jégünnepélyek szokása is tovább élt, de már inkább a jégrevüket idéző, látványos előadások formájában, amelyek szereplői képzett jégtáncosok voltak. Rendszerint a szezonzárást ünnepelték a vidám, kosztümös bemutatóval a Budapesti Korcsolyázó Egylet sportolói.