Korelnöknek számít a Városliget épületei között az idén 132 éves Olof Palme Ház, amelyet a 19. század nyolcvanas éveiben elegáns kiállítások helyszínének, a főváros egyik képzőművészeti központjának szántak. Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás műcsarnokának tervezésére nyilvános pályázatot írtak ki. A bíráló bizottság 1884-ben egy szinte még pályakezdőnek számító építész, Pfaff Ferenc munkáját ítélte legjobbnak. A tervei alapján megvalósult, tartós anyagokból épült kiállítási pavilon elnyerte a korabeli sajtó tetszését is. A Vasárnapi Újság így dícsérte az épületet: „Nem csak azért értékes, mert magában véve szép és céljának megfelelő, hanem egy kényes kérdésnek, úgy látszik, szerencsés megoldásához közeledik. Évtizedek óta több oldalról hangoztaták, hogy építészeink magyar stílt teremtsenek. Ez úgy hangzott, mintha a jelen korban egyszerre, százados fejlődés nélkül, új nyelvet akarnánk alkotni. De kezdetben nagyon elég, ha beérjük azzal, hogy a kultúrnemzetek építési modorát nem utánozzuk szolgailag, hanem megtartva a százados fejlődés által alkotott formákat, a díszítésben magyar motívumokat és a színezésben elevenséget hozunk be. Ez a feladat szerencsésen be van mutatva a műcsarnokban, a nyers sajtolt téglaépítkezés, a színes majolika-díszítmények úgy színben, mint formában rendkívül kellemesen hatnak.”
 

Pfaff Ferenc 1880-ban szerzett építész oklevelet a Műegyetemen, a neves mester, Steindl Imre tanítványaként. Néhány kisebb munka után ezzel a megnyert pályázattal indult be igazán a karrierje. Néhány év múlva már hatalmas pályaudvarok tervezését és kivitelezését irányította a MÁV főépítészeként. Később a Műegyetemen is tanított. Ő álmodta meg az 1896-os millenniumi kiállítás később lebombázott, monumentális közlekedési csarnokát is, amely napjainkban épül fel újra, magasra törő kupolájával, a Közlekedési Múzeum otthonaként.

Az észak-itáliai reneszánsz stílusát idéző épületet a Gregersen Guilbrand cég kivitelezte. Érdemes néhány szóban megemlékezni a szokatlan nevű építőcég alapítójáról. Gregersen Guilbrand ács- és építőmester 1824-ben született Norvégiában. Kalandos európai inasévek után, 1847-ben telepedett le nálunk, és rögtön bekapcsolódott az akkoriban megélénkülő vasútépítésbe. Szabadságszerető nemzet fiaként az 1848–49-es szabadságharcban a honvédő seregben szolgált, mint önkéntes utásztiszt. Rövid itáliai bujdosást követően, 1851-ben viszatért választott hazájába és a következő évtizedekben – testvéreit és felcseperedő fiait is bevonva – kiépítette neves vasútépítő és faipari cégét, mely 1888-ban felvette a Gregersen G. és Fiai Építő Vállalat nevet. A norvég–magyar családi vállalkozás számos hazai vasútvonal, pályaudvar és vasúti híd kivitelezője lett, de például az Országház és a Szépművészeti Múzeum épületasztalos- és ácsmunkái is a ő szakértelmüket dícsérik. Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás pavilonjainak egyharmadát, köztük a kiállítás műcsarnokát is a norvég építőmester cége kivitelezte közmegelégedésre, kiváló minőségben.

A nyerstégla borítású, kerámadíszes épület a 19. századi hazai építészeti felfogáshoz képest szokatlanul színes, mai szemmel nézve a szecesszió ízlésvilágát vetíti előre. Az egykori műcsarnoknak egyedi karaktert adnak a művészi kivitelű, Zsolnay pirogránit díszítmények. A homlokzaton indadíszítés fut végig, melybe a festészet és szobrászat legnagyobb alakjainak (Raffaello, Michelangelo, Leonardo da Vinci) arcképeit illesztették. A bejárat párkányfiguráit és a homlokzat változatos növényi motívumait Petridesz János szobrászművész, a Zsolnay-gyár tervezője mintázta.

Felavatásától napjainkig számos építményt emeltek és romboltak le körülötte, ám az egykori kiállítási műcsarnok állva maradt. Megtépázva ugyan, súlyos sérülésekkel, de túlélte a bombázásokat, az átvonuló háborús front viharát. Kőfaragó műhellyé és vállalati irodaházzá lefokozva pedig átvészelte a szocializmus évtizedeit is. Bajnoknak bizonyult a túlélésben, mégsem alakult szerencsésen a sorsa. Időről időre új kézbe került, s ilyenkor mindig más funkciót kapott. Eredeti rendeltetését korán elveszítette és a legutóbbi időkig nem sikerült olyan tartalommal megtölteni, mely valóban illene a nemes megjelenésű épület karakteréhez. Történetében lapozgatva arra is keressük a választ, mi lehetett az oka a többszöri funkcióváltozásnak.

A gondok rögtön az indulásnál jelentkeztek. Mivel állandó épületnek szánták, az 1885-ös Országos Általános Kiállítás területén belül igyekeztek olyan helyet találni számára, mely a későbbiekben is  megfelelő lesz. Ebből a megfontolásból közvetlenül a Stefánia-út mellé helyezték, a kiállítási terület peremére. Igen ám, de a kiállítást magas kerítés vette körül, mely épp a Stefánia mentén húzódott. A magas palánk miatt a korzóról szinte semmi nem látszott az épületből. A kerítés miatt ráadásul a főbejáratot is a főhomlokzattal ellentétes oldalon kellett, ideiglenesen megnyitni. Egyébként rangos helyet kapott a művészet csarnoka, szemben az Ybl Miklós tervezte királyi pavilonnal. Mégis, a kiállítás peremére szorított épület nem bontakozhatott ki teljes szépségében, nem volt körbejárható. Egy évtizeddel később, az 1896-os millenniumi kiállításon a periférikus elhelyezkedéshez a műcsarniki hangulattól erősen elütő tartalom is társult. Az egészségügy csarnokává nevezték ki és festmények, szobrok helyett kórházi felszerelésekkel, sebészeti eszközökkel, kötözőszerekkel, csatornázási és építési tervekkel töltötték meg.

Az 1896-os millenniumi kiállítás idejére műcsarnoki szerepét már kétszeresen elveszítette az épület, hiszen előbb az Andrássy úti régi Műcsarnok, majd a millenniumra felépített mai Műcsarnok vette át a szerepét. Miért fordult el az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat és a kiállításlátogató közönség gyorsan a legelső műcsarnoki épülettől. Az egyik ok közismert: hamar kiderült, hogy túl kicsi, a korabeli, hatalmas méretű festmények és szobrok nagyobb tereket igényeltek. Felmerült ugyan, hogy kibővítve mégis használható lenne az épület műcsarnokként, de a jelentős költségek miatt az ötletet elvetették. Volt a mellőzésnek egy másik oka, amit ritkábban említenek: a szerencsétlenül kiválasztott helyszín a Stefánia út mellett. Érdemes felidézni, hogy a Városligetben tavasztól őszig zajlott az élet, tömegek látogatták, de amint megjött a rossz idő, a korcsolyapályák kivételével téli álomba merült a Liget. A kiállítások főszezonjában, korai sötétben, téli hóban, fagyban nem volt kedve se a művészeknek, se a közönségnek a kihalt Stefánián botorkálni, ahol ekkoriban villanyvilágítás még nem volt. Az új Műcsarnoknak ezért olyan helyszínt kerestek, amelyik könnyebben megközelíthető.

1887-ben Gerlóczy Károly alpolgármester javasolta, hogy a főváros tulajdonában lévő városligeti kiállítási műcsarnokot új célra hasznosítsák: itt kapjon állandó helyet az akkoriban alapított Fővárosi Múzeum. Az előterjesztés elfogadték, a múzeum beköltözése azonban csak az 1896-os millenniumi kiállítás után kezdődött,  közönség előtti megnyitásáig pedig újabb évtized telt el. A városligeti épületet tíz év leforgása alatt, fokozatosan rendezték be.1907-ben nyitották meg ünnepélyesen a nagyközönség előtt a kiállítási termeket, melyek annyira zsúfoltak voltak, hogy inkább keltették egy régiségkereskedés raktárának benyomását, mint múzeumét. Az egy csoportba tartozó tárgyakat válogatás nélkül, felhalmozva állították ki, a festmények sűrűn, több sorban egymás fölé akasztva borították a falakat. Az évtizedek szorgos munkájával kialakított, rendkívül gazdag gyűjteményt lehetetlen volt ekkora helyen bemutatni. A helyzet a várostörténeti kiállítás 1936-ban bekövetkezett bezárásig nem sokat változott, mindvégig megmaradt a 19. századi régiségtárakra jellemző zsúfoltsága. Annyi előnye azért volt a múzeumi státusznak, hogy az épületet kívül-belül szépen rendbehozták és folyamatosan karbantartották.

 

Az első világégéshez hasonlóan, a második világháború alatt is hadikórházként szolgált az épület. Az 1944-es bombázások során a teljes tetőzete beomlott, az eredeti beltéri gipsz és stukkó díszítések megsemmisültek. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy kívül, a homlokzat Zsolnay-díszítései viszonylag épségben megmaradtak. A háborús károk kijavítása évekig tartott. A termeket összekötő boltíves nyílásokat átépítették, a födém sem az eredeti helyére került vissza, de a ház külső megjelenése lényegesen nem változott. Viszont az új korszak újabb funkcióváltozást hozott. Az 1952-ben megalakult Művészeti Alap több vállalatot is működtetett. A hányatott sorsú városligeti épület a  Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat kőszobrász műhelye lett, majd 1959-től ide költözött, a Vorosilov út 115. szám alá, Poldauf Medárd igazgató vezetésével a vállalat központja is. Az egykori kiállítótermekben készültek 1986-ig, a vállalat megszűnéséig az ország köztéri kőszobrai. A művészek saját műtermeikben elkészítették eredeti méretű gipszmodellben a pontos mintát, amelynek alapján azután ügyeskezű köfaragó mesterek itt formálták meg időtálló anyagból a szobrokat.
 

A rendszerváltozás idején a Művészeti Alapot felváltó Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány kezelésébe került a ház, amely átmenetileg ismét kiállítási színhely lett. 1990–1993 között a jelenlegi Műcsarnok költözött be az épületbe, az ottani felújítási munkák idejére. 1993-ban a ligeti épületet is átesett egy kisebb felújításon, majd bérbe adták. 1998–2008 között Milleniumi Szalon néven zenés-táncos rendezvényeknek adott otthont. Egy ideig az Experidance táncegyüttes is próbált itt, egy tükrökkel felszerelt próbateremben. 2008–2015 között a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. ismét kiállítóhelyként üzemeltette. Olof Palme Ház néven a  Magyar Alkotóművészek Háza lett, képzőművészeti kiállításoknak és aukcióknak adott otthont. 2015-ben került a Városliget Zrt. kezelésébe, ezzel megnyílt a lehetőség, hogy a Liget Budapest Projekt keretében felújítsák a ligeti épületek korelnökét.