Xantus János kinevezésével 1872-ben létrejött a mai Néprajzi Múzeum jogelődje, az Ethnographiai Tár. A Nemzeti Múzeum egyik osztályaként működött, a gyűjteményt az épület folyosóján helyezték el. Akkoriban, a 19. század második felében a laikus közönség is élénken érdeklődött a néprajzi felfedezések iránt. Különösen a távoli, egzotikus népek élete foglalkoztatta az emberek képzeletét. Az érdeklődők eleinte nem a múzeumok kiállítási termeit keresték fel, útjuk az állatkertekbe vezetett. Akkoriban ugyanis bennszülött afrikaiak és távol-keletiek csoportjai járták – élelmes vállalkozók szervezésében – Európa állatkertjeit. A mai ember számára bizarrnak tűnik ez a sajátos „emberkert”, de akkoriban teljesen elfogadott, a tudást bővítő látványosságnak számított. A tudomány ezzel ellenkező utat válaszott: bátor magyar kutatók utaztak távoli tájakra, és a kalandos gyűjtőutakról hazahozott anyaggal folyamatosan gyarapították a nemzeti néprajzi gyűjteményt.
Az 1885-ös esztendő jelentős határkő az egzotikus tájakról származó tárgyakra alapozott néprajzi gyűjtemény életében. A Városligetben rendezett Országos Általános Kiállítás háziipari pavilonjában 15 élethűen berendezett hazai parasztszobát mutattak be eredeti bútorokkal, ruhákkal, cserépedényekkel. A magyar népcsoportokat mezőkövesdi, kalotaszegi, torockói, csíki székely, hétfalusi csángó és aldunai csángó házbelső képviselte, a további szobákban helyet kaptak a szebeni és szepesi szászok, a békéscsabai, gömöri és Sáros megyei szlovákok, a Temes megyei bolgárok, a Torontál megyei szerbek, a Krassó-Szörény és Hunyad megyei románok is. Magyarország mintegy önmagát fedezte fel a közönségsikert aratott – háziiparinak nevezett, de valójában néprajzi – bemutatóval. Különösen nagy sikert aratott a kalotaszegi szoba. Az erdélyi táj népművészeti tárgyainak népszerűsége innen datálható. A kiállításra beküldött sokszáz hazai kézműves remek végül a szervezésben részt vevő néprajzi osztály gyűjteményét gazdagította.
Ekkoriban indult meg a rendszeres, tudományosan megalapozott gyűjtés a Kárpát-medencében, hazai környezetben is. Az első jelentős magyar néprajzi tárgyegyütteseket Herman Ottó (1835–1914) gyűjtötte a halászat, vadászat, állattartás és pásztorművészet köréből. Az 1896-os Ezredéves Kiállítás népszerű látványossága volt a városligeti tavon, cölöpökön elhelyezett ős-halászat pavilonja. Herman Ottó gyűjtése alapján a kiállítás látogatói megismerhették az ősfoglalkozások, köztük kiemelten a halászat tárgyait és szokásait.
A millenniumi kiállítás másik, kiemelkedő sikert arató néprajzi bemutatója a kiállítási falu volt. A 24 lakóportából álló, első magyar skanzen a Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményét megújító Jankó János (1868-1902) szervező munkája nyomán jött létre. A Kárpát-medence tájegységeire jellemző házakat építettek fel és rendeztek be, felhasználva részben az 1885-ös kiállítás nemzetiségi szobáinak berendezési tárgyait is. A szakértők által kiválasztott, jellegzetes házakat az egyes vármegyék saját költségükön építették fel. Bálint Zoltán építész a kiállítást értékelő, 1897-ben Bécsben megjelent könyvében így foglalta össze az összhatást: „A falu néprajzi szempontból rendkívül érdekes és tanulságos képet nyújtott, és benne a hazánk különböző vidékein divó építkezési módokat a legjobb példákkal láttuk képviselve.”
A többnemzetiségű szabadtéri múzeum központja a kalotaszegi Magyarvalkó templomának mása volt, melynek belsejében gr. Zichy Jenő rendezte el a Kaukázusban gyűjtött néprajzi tárgyait. A néprajzi faluban szinte ugyanúgy zajlott az élet, mint egy valódi településen. Hétről hétre tartottak különféle népszokásokat felelevenítő ünnepségeket, lakodalmakat, felvonulásokat. A templom körül pedig a háziipar cikkeit árulták: faragványokat, hímzéseket, többi közt kalotaszegi varrottast.
A kiállítás bezárása után a házakat lebontották, a berendezés és az öltözetek pedig – mintegy tízezer magyarországi tárgy – a múzeum gyűjteményébe kerültek. A Néprajzi Múzeum és a hazai néprajzi muzeológia jelentőset lépett előre. Emellett a közönségre is jelentős hatást gyakorolt a millenniumi kiállítás néprajzi faluja. Kodály Zoltán, a Néprajzi Társaság fennállásának 70. évfordulóján, 1959-ben elmondott beszédében, így méltatta a kiállítási falut: ,,Hogy a Társaság rövid idő alatt mit ért el, annak egyik legszebb jele a millenniumi magyar falu volt. Valóságos kis skanzen, amit nagyban azóta se tudtunk megvalósítani. Nekem maradandó személyes élményem. Bár 13 éves fejjel nem foghattam fel egész jelentőségét, nem hagyott nyugodni, míg nem jutottam el idővel mindazokba a falvakba, amelyekből egy-egy kis mintát adott."
A 20. század elejére a Néprajzi Tár, a mai Néprajzi Múzeum elődjének gyűjteménye kinőtte a Csillag utcai bérház lakásait, ahol első állandó kiállítása működött. Nagyobb, tágasabb helyet kerestek számára. Így került a gyűjtemény 1906-ban a városligeti Iparcsarnokba. A hatalmas, 14 ezer négyzetméteres épület keleti szárnyát kapta meg raktározási és kiállítási célokra, tíz évre, míg végleges helyet nem találnak számára. A hely előnyös volt mérete és a kiállítási pavilon látogatottsága miatt. A csarnok többi részében folyamatosan kiállításokat, rendezvényeket tartottak, emiatt sokan megfordultak itt. A néprajzi gyűjtemény tárgyleltára a költözésekor már 80 ezer tételt tartalmazott, könyvtára 10 ezer kötetes volt. Az óriási anyag csomagolása már 1905-ben elkezdődött és a költözködés 1906 áprilisában fejeződött be.
Az 5400 négyzetméteres, közös légtérben elhelyezkedő kiállítási-, irodai- és raktárterület azonban hosszú távon nem igazán volt alkalmas egy tudományosságra törekvő, állandó és tematikus kiállításokat egyaránt rendező múzeum számára. Egy 1912-ben megjelent újságcikk így jellemezte a helyzetet: „A Néprajzi Múzeumnak, mérhetetlen gazdagsága mellett is, rendkívül fonák a helyzete. Nem szólva arról, hogy mintegy nyolczvanezer olyan tárgya van, a melyet hely hiányában nem adhat át a nyilvánosságnak, még felötlőbb baj az, hogy a múzeum az év hat hónapjában zárva van. Ennek a hihetetlen állapotnak a hivatalos magyarázata az, hogy télen a múzeumot nem lehet fűteni. Ez kétségtelenül igaz, a mennyiben a múzeum csakugyan hijával van mindenféle fűtőberendezésnek, ennek az oka azonban már az, hogy a biztosító társaságok nem vállalnak felelősséget a múzeum sok milliót érő anyagáért, ha a fűtéssel kapcsolatos veszedelmek is fennforognának. Mert ez a múzeum részint fa-, részint papírtetőzetével valóságos tüzfészek.”
A Néprajzi Múzeum – szervezetileg ekkor még a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya – az ideálisnak nem mondható körülmények között is eredményesen működött, a gyűjtemény pedig folyamatosan bővült az I. világháborút megelőző években. Nemzetközi gyűjteményébe, s ezzel az iparcsarnoki kiállítótérbe ekkor kerültek a Torday Emil-féle afrikai, a Flesch Aladár-féle keletázsiai, a gróf Zichy Jenő-féle ázsiai gyűjtések. 1912-ben újabb lépés történt a kiállítási tér bővítésére is: fölszereltek két hatalmas uj termet, amelyeket június folyamán adtak át a nyilvánosság számára. A korabeli tudósító így lelkesedett: „A budapesti Néprajzi Múzeum azon az úton van, hogy egyike legyen a világ ilynemű leghíresebb és legértékesebb gyüjteményeinek. Hiszen legjelesebb tudósaink szinte nélkülözve, fanatikus tűzzel kalandozták be az egész világot és nevetségesen kis pénzekért olyan kultur-kincseket hoztak, amikért külső nagy nemzetek is méltán irigyelnek bennünket.”
A hazai gyűjtemény anyagából 1914-ben elsőként rendeztek borászati és pincészeti tematikus kiállítást. A további szép terveket azonban felülírta a kirobbanó világháború. Az eredetileg ideiglenesnek szánt iparcsarnoki elhelyezés is változatlan maradt a háborús évek alatt, majd a békediktátumot követően is. Mivel a karbantartásra és a szükséges felújításokra nem jutott pénz, a háborús évek alaposan megviselték az Iparcsarnok épületét. Az 1920-as évek fordulójáról származó leírás szomorú képet fest a háború végére kialakult helyzetről: „A padlás nélküli deszkatető ma már annyira elkorhadt és szétmállott, hogy eső alkalmával 80-100 helyen csurog, mégpedig közvetlenül a tárgyakra és szekrényekre. A padlózaton télen valóságos korcsolyapálya van. Ősszel-tavasszal a talajnedvesség rozsda és penész alakjában jelentkezik a tárgyakon.”
1921. január 21-én azután tragikus következményekkel járó esemény történt. Ezen a napon a heves szélvihar felszakította a keleti épületszárny deszkatetőzetét. A Vasárnapi Újság így számolt be a téli vihar pusztításáról: „A múlt hó végén dúló nagy szél mintegy 200 négyzetméternyi területen ledobta a tetőt a gyűjtemény felől, s a szakadó eső elárasztotta az egész gyűjteményt. Pár nap múlva havazott, s fehér lepel borította be az értékes gyűjteményt, mint valami halotti lepel.” A baj olyan nagy volt, hogy az alig egy évvel korábban kormányzóvá választott Horthy Miklós is a helyszínre sietett és ígéretet tett az azonnali segítségre.
A kormányzó intézkedése nyomán ideiglenesen rendbetették a tetőzetet, és a további károk elkerülése érdekében megkezdődött az évek óta halogatott költözés előkészítése. A háború utáni zavaros időkben új múzeum építésére gondolni sem lehetett. A célnak megfelelő épületet találni sem volt egyszerű. Ezért még további három évig az ideiglenesen rendbehozott iparcsarnoki épületszárnyban működött a Néprajzi Múzeum. Végül 1924-ben költöztették el a kiemelkedő értékű gyűjteményt a Városligetből a Tisztviselőtelepi Gimnázium üresen álló szecessziós palotájába. Innen került 1975-ben a Kúria épületébe, ahonnan néhány éven belül továbbköltözik – visszatér a Városligetbe.
A Városliget történetének eseményekben gazdag néprajzi vonatkozásait annak kapcsán idéztük fel, hogy a Néprajzi Múzeum, története során először, ideális otthonra találhat egy számára tervezett épületben. Az új városligeti múzeumépület karakteres külső megjelenésével és funkcionális belső kialakításával minden szempontból kielégíti a látogatók és a gyűjteményt gondozó múzeumi szakemberek igényeit.
