A városi emberek számára kétszáz évvel ezelőtt olyan fontos eseménynek számított a sötét és hideg telet felváltó tavasz beköszöntése, hogy megünnepelték. Mivel húsvét időpontja mindig más napra esett a naptárban, valamint ilyenkor még nem is volt igazán jó idő, a tavaszünnep május első napjához kötődött. A majálisozás, mely először a főúri körökben jelent meg családi ünnepként, az 1800-as évek elején gyorsan elterjedt. Általános szokássá vált május első napján az újraéledő természetbe tett kirándulás. Tömegeket vonzott a szabadban való tartózkodás örömének átélése közös családi sétával, játékkal, tánccal. Pest lakói számára a majális legfőbb célpontja fokozatosan a Városliget lett.
A Városliget népszerűségének növekedésében szerepet játszott az 1832-ben elindult rendszeres gyorskocsi járat a belváros és az akkor még a városon kívül eső Liget között. Korábban a pestiek is a budai, városmajori kirándulásokat tettek a tavaszünnepen. Az 1830-as évek elejétől viszont egyre divatosabbnak számítottak a városligeti május elsejék, bár ekkor még nem látogatták tömegek a városerdőcskét. A Hasznos Mulatságok című lap tudósítója így számolt be az 1833-as majálisról: „Számosan sereglett a pestiség ki a város erdejébe, hol a lengyel ezred hangászai szép darabokra várták. Sympathia uralkodott a lengyelek és a magyarok között; s ilyenkor a lefújt hangok mélyre hatók, érzékenyítők. Tarka volt a mulatság, kocsizásból, reggelizésből, muzsika hallgatásból, sétálásból, beszélgetésből, hajókázásból, nézésből stb. álló. Hogy nem népünnep volt, ebből ki-ki tudhatja, nekünk azonban – csendszeretőknek – igen tetszett.”
Két évtizeddel később, 1854-ben már jóval élénkebb élet zajlott május első napján az évekig elhanyagolt Ligetben, melyet ekkora, a szabadságharcot követően először, valamelyest rendbehoztak. A Divatcsarnok című női folyóirat beszámolója szerint „tenger nép járdalt, keringett, ladikázott – és sörözött, míg a tehetősbek pompás fogataikon nyargalák be a szép virány közt kígyózó utakat, melyeket a délutáni permeteg ezúttal minden irányban megszabadított a porföllegektől. Vahot Imre pedig így írt a több évtizedre visszanyúló ünnepi szokásról 1864-ben megjelent Budapesti kalauzában: "A szegényebb családok magukkal hozva ételt és italt letelepednek az árnyas fák alá s a nagyterjedelmű virányos mezőkön különféle játékot, s mulatságot űznek s kintornák mellett tánczolnak, sőt a hintázó kocsiban még a levegőben is repdesnek."
A Városliget látogatottsága az 1867-es kiegyezést követően, a korábbinál felszabadultabb légkörben ugrásszerűen megnőtt a majálisokon. Ettől kezdve valóban tömegek látogatták május elsején a legnépszerűbb pesti közparkot. A Vasárnapi Újság beszámolója szerint „május 1-jén már kora reggel élénk képet nyújtott a főváros. Reggel hat órakor katonai zenekarok harsogó zeneszóval járták be az utcákat, ébresztve a lakosságot a tavasz ünnepére. Ezrivel ment ki a nép a Városligetbe a lóvonatú vasúti kocsikon s az omnibuszokon, melyek ez alkalomra tarka szalagokkal, ékes zöld gallyakkal voltak díszítve.” A társadalom minden rétege megjelent a Ligetben a tavaszünnepen. Persze társadalmi helyzetől függően - egy íratlan szabályrendszer szerint - térben és időben elkülönülve. Jellemző módon a szegényebb néprétegekhez tartozók az ünnepnapon is korábban keltek a többieknél: „A Városliget már a világosság első órájában megnépesült. Ez nálunk a szó teljes értelmében népünnep (mert a disztingváltabb világ kevés részt vesz benne) s a nép tud korán kelni. A vendéglőkben már hat óra előtt javában játszottak a zenekarok, a liget felső részén egyre mozsaraztak, a körjátékok publikumot kaptak, a verkli mindenfelé szólt, víg beszéd, kacagás hallatszott a friss légben" – írta 1872-es majálisi tudósításában a Fővárosi Lapok.
A 19. század vége felé a tavaszünnep hagyományos rítusai, a természetben tett kirándulás, a családi séta, az újjáéledő természet megélése egyre inkább háttérbe szorultak. Az időközben a nagyvárosi környezetbe ékelődő Városliget népszerűsége és látogatottsága tovább nőtt, ám a házakkal, vasúti sínekkel körbeépített park fái, növényzete egyre inkább a szórakoztató látványosságok és a szabadtéri politikai rendezvények kulisszájának szerepét töltötték be. Az első május 1-jei munkásünnepet 1890-ben tartották a fővárosban. A vörös zászlókat és „8 órai munka, 8 órai szórakozás, 8 órai nyugalom” feliratú transzparenseket magasra emelő munkások a Kálvin térről a Kiskörúton és az Andrássy úton a városligeti nagyrétre vonultak. Itt politikai nagygyűlést tartottak, melyen határozatot fogadtak el a munkaidő szabályozásáról. A Népszava beszámolója szerint a felvonuláson mintegy hatvanezren vettek részt. A majális 1890-től a hagyományos tavaszünnep mellett munkásünneppé is vált. A hatóságok egy ideig próbálták megakadályozni, de sikertelenül. A huszadik század elejétől egészen a legutóbbi időkig a fővárosi munkásünnep fő helyszínévé a Városliget vált.
A tavaszünnep évszázados hagyománya május elseje munkásünneppé válása ellenére is széles körben fennmaradt. Elterjedt szokás volt továbbra is május első napjának reggelén, korán kilátogatni a Ligetbe. A Pesti Futár című újság 1911-ben a korabeli hangulatot hitelesen visszaadó majálisi tudósítást közölt: „Itt az igazi és állipótvárosi asszonykák és kisasszonykák április 30-án korán este lefeküsznek és másnap hajnalban kialudva, megmosakodva, friss, jószagú fehérneműben, rémes józanon kiutaznak a lizsébe. A férfiak, akik reszkető kezet kaptak a Skodáért és a zabért való drukkolástól, pedig velük mennek és igyekeznek mulatságosak lenni, mint egy csavargó és ötletesek, mint egy rikkancs. Kajátoznak, a lizsé taván ladikáznak, a műszínkörök hajnali előadásán a bűvésznőkkel együtt éneklik a kuplékat, szerelmesek lesznek a mutatványos bódé láb és kéz nélkül született leányzójába, a gyomruk tartalmát a pofozógépnek áldozzák, füvet esznek és ásványvíztől berúgnak. És a hölgyek, a drága hölgyek, akik pedánsak és kettős könyvvitellel tartják számon a flirtjeiket és randevujaikat, szintén megmámorosodnak.”
Ha előre ugrunk néhány évtizedet az időben, a 2. világháborút követő évekre, minden mást háttérbe szorítva tűnik szemünkbe a városligeti május elsejék átpolizitáltsága. A koalíciós években a felvonulások helyszíne még a Hősök tere volt, ahol diadalkapukkal és más díszletekkel igyekeztek eltakarni a „reakciósnak” számító millenniumi emlékművet. Majd az 1950-es években a Liget zöldterületéből kihasított Felvonulási téren masíroztak a felvonulók a Sztálin emlékmű előtt. A felvonulás végeztével azután a tömeg szétoszlott a parkban és megkezdődött a majális.
A Kádár-rendszer az 1960-as évek elején fokról fokra megnyitotta a depolitizált szórakozás szelepeit, hogy levezesse a megtorlások miatt felgyülemlett feszültséget. Ha vége volt a kötelező felvonulásnak, következhettek a családi programok, lehetett körhintázni, majálisozni a Ligetben.
Az 1960-as évek végén, az új gazdasági mechanizmus bevezetésének idején a felszínen tovább enyhült a rendszer szigora. Ekkor már viccelni is szabad volt a munkásünneppel, persze csak megfelelő tematikai keretek között, politikamentesen.
Azután jöttek az 1970-es évek, farmernadrággal és kallódó fiatalokkal. A Hősök terén még javában vonult a felnőttek fegyelmezetten felvonuló tömege, de őket ez már nem nagyon érdekelte. Amint lehet, megléptek a kötelező programról és inkább a városligeti tónál beszélgettek, nézelődtek.
Az 1980-as évek közepén vagyunk, alig néhány évvel a szocialista rendszer összeomlása előtt. A Városliget fáira ízléstelenül felaggatott politikai jelszavakra már senki sem figyel. Az emberek egyszerűen csak sétálgatni akarnak a szabadban, köszönteni a végre megérkező tavaszt, ugyanúgy, mint elődeik egy évszázaddal ezelőtt.
