A 19. századi parkok legtöbb látogatót vonzó programja a térzene volt. Többnyire katonazenekarok játszottak, alkalmi helyszíneken, a forgalmas sétautak közelében vagy egy-egy nagyobb, táncra is alkalmas tisztáson. Az állandó helyre épített zenepavilonok először az angol parképítészetben jelentek meg. Az 1800-as évek második felére olyan népszerűvé váltak, hogy nélkülük nem is tekintettek egy nyilvános parkot teljes értékűnek.
Az új városligeti pavilonokról közreadott hírekben olvashattuk, hogy lesz közöttük egy street food egység is. A street food (utcai ennivaló) elnevezést világszerte használják az olyan ételek elnevezésére, amelyeket kézből falhatunk be menet közben az utcán, vagy ha időnk engedi, kényelmesen sétálva egy parkban. A piaci és utcai árusoknál kapható falatok az ókortól napjainkig minden kultúrában népszerűek voltak. A street food legújabb hulláma a fővárost is elérte, gombamód szaporodnak a Duna mindkét oldalán a gyorsételeket kínáló helyek. A magyar ember klasszikus utcai ételei közé tartozik a perec, a lángos, a kolbász, a főtt kukorica, a sült gesztenye, az édességek közül a fagylalt, a vattacukor, a kürtőskalács. A Városliget múltjába visszatekintve is gazdag hagyományát találjuk a kézből fogyasztható ételeknek.
Sokféle forrás tanúskodik arról, hogy a ligeti árusok már a 19. század elejétől kínálták olcsó, séta közben vagy padon üldögélve megehető portékájukat. Képeken az 1860-as évek végétől bukkan fel a téma nyomtatott sajtóban. Az egyik legelső ligeti street food ábrázolás egy karikatura a Borsszem Jankó című szatírikus hetilap 1869 augusztusi számában. A városligeti színkör népes közönsége egyszerre hallhatja az éhező, szomjazó rab drámai monológját a színpadról és a vízárus és a kolbászárus vevőcsalogató kiabálását odakintről, miközben a fasorban elegáns dámák és keménykalapos urak korzóznak. A humorral teli újságrajz hitelesen adja vissza a kiegyezést követő évek városligeti hangulatát.
A Városliget fénykorában, az 1870-es évektől az I. világháborúig terjedő időszakban, de még a két világháború között is nagy volt a különbség a hétköznapok és a vasárnapok közönsége között. A hétköznapokon az úri nép, az arisztokrácia és a pesti polgárság használta a Ligetet. A kellemes környezet számukra elsősorban a társas élet színtereként szolgált. A korzó a hétköznapokon délután élénkült fel igazán. A zenepavilonokból szólt a zene, körülöttük színes forgatagban kavargott a fővárosi elit. Itt mutatták be a legújabb divat szerinti toaletteket a hölgyek, korzózás, sétálás, kávézás közben itt találkoztak a barátok, ismerősök.
A Stefánia út megnyitását követően, az 1880-as évektől a Városliget nevezetes látványosságának számított délutánonként a lovas és kocsikorzó. A Fővárosi Lapokban, 1893-ban megjelent írásában Adorján Sándor így festette le a Stefánia-korzót: „A „társaság” itt van mind. Gyönyörű lovak, ezüstös szerszámok, csillogó fényességű hintók egymásután karikáznak előttünk, mutatva, hogy minő méltósággal és elfojtott ásítással hurcoltatják magukat gazdáik a fasor egyik végétől a másikig. Kiváló figyelmet csupán arra fordítanak, hogy minél több ösmerőst fedezhessenek föl, akiknek köszönését kiváló nyájasságú leereszkedéssel fogadhassák.” A korzó népe kocsizott, gyalogolt vagy az út menti székeken ült és bámulta egymást. A Stefánián az egyik fő elfoglaltság a többiek megnézése és kritizálása volt. Ez számított a legfontosabb témának a hosszú Buchwald-széksoron üldögélve vagy séta közben. Mikor azután a hölgyek elfáradtak, a családokat, baráti társaságokat Kolegerszky Viktor elegáns kioszkja várta, ahol minden délután katonazene szólt, és kávézás közben folytathatták a korzó izgalmas eseményeinek megbeszélését.
A hétköznapokat munkával töltő alsóbb rétegek – bakák, cselédek, kétkezi munkások – a ritka kivételektől eltekintve vasárnaponként és az ünnepnapokon jutottak el a Ligetbe. Ők elsősorban szórakozni akartak, kikapcsolódni a hétköznapok egyhangúságából. A mutatványos bódék vasárnaponként már kora hajnalban kinyitottak. Az úri közönségtől elkülönülve, a vurstli környékén hajnaltól késő estig folyt a felszabadult szórakozás, mely sokszor féktelen mulatozásba csapott át. A Ligetnek ez a tömegek által látogatott, északi része kevésbé volt parkosított és rendezett, de a látványos homlokzatú mulatóbódék valóságos mesevilágot varázsoltak a szórakozni vágyók köré.
Természetesen akadt a mulató bódék között néhány igényesebb kivitelű építmény is. Az alábbi képeslap bal oldalán a Scheffner-féle körhinta pavilonja látható, mögötte a Feszty-körkép második épületének tetőzete. A 2. világháborúban az utóbbi megsemmisült, a körhinta azonban túlélte a háborút, s a vurstli mulató bódéi közül egyetlenként, napjainkig fennmaradt. 1950-2013 között a Vidámpark üzemeltette, azóta pedig az Állatkert működteti a műemlékké nyilvánított pavilont, melynek 1997-es rekonstrukciója kiérdemelte a rangos Europa Nostra-díjat. Az Állatkeri körút mentén álló régi körhintaház nyolcszögletes alaprajzú, szecessziós stílusú épület. Belül barokkos-rokokós falfestmények díszítik. Sátortető fedi, a tetején nyolcszögletű laternával. Belsejében, a mesébe illő, vidám hangulatú körhintán, faragott falovacskák, csónakok, forgó gondolák és tükrös hintók kaptak helyet. A központi korongrészen pedig egy díszes pavilont helyeztek el, mintha ezzel utalnának – pavilon a pavilonban – a környezetre, a többi városligeti pavilonra.
A Városliget életének megvolt a bejáratott, hagyományokon alapuló rendje egészen a 2. világháborúig, amikor a bombázások brutálisan lerombolták a létesítmények jelentős részét. A polgári életforma színtereinek és intézményeinek egész sora tűnt el. Az enyészeté lett a Gerbeaud Pavilon, a Fővárosi Nagyvendéglő, a Stefánia úti kioszk, az impozáns Iparcsarnok. A szovjet megszállás hátszelével létrejött új rend pedig megpróbálta módszeresen felszámolni a hagyományokon alapuló polgári életforma alapjait is. Az úrinak minősített Angolparkot a dolgozók Vidámparkjává alakították. Az egykori, elegáns kávézók és kioszkok helyén állami vállalatok igénytelenebb megjelenésű kerthelyiségei fogadták a kicserélődött vendégkört.
Az előző korszak megmaradt építményeit – a Széchenyi Fürdőt, Vajdahunyad várát, a régi Műcsarnokot, a megcsonkított Közlekedési Múzeumot – úgy-ahogy rendbetették, de időtálló új létesítmény gyakorlatilag nem épült a Liget területén az elmúlt fél évszázadban. A BNV-k kiállítási pavilonjai között akadt ugyan néhány figyelemre méltó, de ezeket egy kivétellel vagy elbontották vagy a kiállítás bezárása után máshol állították fel. Az 1970-es évek elején kivonuló nemzetközi vásár néhány lepukkant irodaépületet hagyott maga után.
Összességében a szocialista korszak 21. századi hagyatéka egy szedett-vedett, bódékkal tűzdelt épületkavalkád. Ennek az igénytelenségnek vethet véget a Liget megújításának átfogó programja, melynek része a most megnyíló Pavilonkert. Ha a Feszl-féle tervek alapján emelt pavilonokat beillesztjük a Liget vázlatosan bemutatott építménytörténetébe, jobban megérthetjük, mire is szolgálnak. Az ócska bódékat felváltó új pavilonok egyrészt betöltik azt a kereskedelmi funkciót, melyre valós igény mutatkozik az ide érkezők részéről. A látogatók azonban nem vásárolni jönnek elsősorban a Ligetbe. A számukra igazán fontos szolgáltatást a vendéglátó pavilonok és a felújított villamos-végállomás nyújtják majd. A kávézó, a cukrászda és étkezde elsődleges feladata a szabadtéri étel- és italfogyasztás kiszolgálása lesz, ezáltal életre kelhet egy új, szabadtéri kioszk. A múlt ismeretében jó lenne minél több asztalt és széket elhelyezni a pavilonok körül, hogy a Városligetbe látogatók a szabadban, a teraszokon vagy a napernyők alá leülve étkezés, kávézás közben nézelődhessenek, beszélgethessenek. Létrejöhet a társasági élet egy újabb színtere a fővárosban, illeszkedve a hely szelleméhez, az évszázados városligeti hagyományhoz.
A Pavilonkert tavaszi megnyitása kapcsán sokféle vélemény látott napvilágot a médiában arról, vajon illenek-e a régi-új építmények a Városliget formálódó 21. századi arculatához. Segítheti az eligazodást az ízlések és elköteleződések általt motivált véleménykavalkádban, ha belelapozunk a ligeti pavilontörténetbe. Hisz a parképítészet eme népszerű építményéből és rokonaiból több ezret építettek fel és majd ugyanennyit bontottak – vagy romboltak – le az elmúlt kétszáz év során a Liget területén.
Egy-egy szó eredete és hangulata sok mindent elárul, ezért kezdjük egy kis nyelvészkedéssel. Bódé: német eredetű bódé szavunkat többnyire igénytelen megjelenésű ideiglenes építmények, vásári, piaci vagy mutatványos bódék elnevezésére használjuk. Pavilon: elegánsabb hangzású és jelentésű a franciából átvett pavilon, mely kertek, parkok, közterek igényes kivitelű, gyakran falak nélkül építményeit jelenti a zenepavilonoktól a kereskedelmi elárusító helyekig. Kioszk: a pavilonnal rokonértelmű, perzsa, török eredetű kioszk szavunk elsősorban kerti étkezdék, kerthelyiségek megnevezésésre szolgál, de használjuk kereskedelmi létesítmények esetében is.
Hogyan írható körül építészeti szempontból a három építménytípus? Bódék tervezésével magára valamit adó építész nemigen foglalkozott, mivel ezek a múltban ügyeskezű mesteremberek által fából vagy fémből összetákolt, olcsó építmények voltak. Megfeleltek a célnak, de az esztétikus megjelenés nem volt az erősségük. Ma már persze a bódétervek is számítógépen készülnek, de a funkciójuk lényegében nem változott.
Pavilonnak eredetileg a központi épület oldal- vagy mellékszárnyait nevezték a francia kastélyépítészetben, idővel ezek az építmények önnállósultak. A speciális funkciókat ellátó, egyedi megjelenésű pavilonok tervezése izgalmas kihívás volt. Számos kiváló építész fantáziáját megmozgatta az idők során. A kiállítási pavilon-építészet első csúcsteljesítménye az 1851-es londoni Világkiállítás helyszíne, a Kristálypalota volt. A monumentális, vas-üveg szerkezetű pavilon az egész kiállítást magába foglalta.
A 19.század végétől a Városligetben is százával épültek, különféle alkalmakra, kiállítási pavilonok. Többségük az ideiglenes építészet (temporary architecture, Gelegenheitsbauten) körébe tartozott, használat után azonnal elbontották. Néhány azonban, mint például az 1885-ben épült, a Kristálypalotához hasonlóan vas-üveg tetőszerkezetű, mintegy 15 ezer négyzetméternyi alapterületű Iparcsarnok, vagy a Fővárosi Pavillon több mint fél évszázadig fennmaradt és a Liget népszerű, ikonikus létesítményeként működött.
A kiállítási pavilonokhoz hasonlóan a szabadidő kellemes eltöltését, az étkezést, szórakozást szolgáló pavilonok többsége is ideiglenes használatra épült, tartós alapozás nélkül, olcsó építőanyagokból, ám látványos kivitelben. De már a 19. század közepétől jelentős hazai építészek – Palóczi Antal, Györgyi Géza, Hauszmann Alajos, Feszl Frigyes, Lechner Ödön – terveztek állandó, tartós használatra szánt zene- és mulató-pavilonokat, vagy épp korcsolyapavilont a Városligetbe. A Szépítő Bizottmány iratanyagában fennmaradt a 19. század elejéről egy "városligeti dohányárus házikó" terve is. A klasszicista stílusú építményben, melyről nem tudni, hogy végül felépült-e, a ligeti kereskedelmi pavilonok előképét tisztelhetjük.
A pavilonnak közeli rokona, a kioszk keleti, orientális gyökerekkel rendelkezik, építészeti formája is a keleti kultúrákban használatos sátrakból eredeztethető. Eredeti formájában centrális jellegű, sátortetős, gyakran áttört szerkezetű kerti épület volt, mely elé vagy köré szabadtéri étkezőhelyeket telepítettek. A kis méretű, rendszerint körbejárható és körbeülhető kiszolgáló épület fő funkciója a szabadtéri étkezés, a kerthelyiség kiszolgálása.
A Városliget építészeti szempontból, az első tervkészítő, Nebbien Henrik szándéka ellenére, soha nem volt egységes. Visszatekintve 100–150 évet a múltba, azt láthatjuk, hogy a Liget látogatóit bódék, kioszkok és pavilonok színes kavalkádja fogadta. Idővel a szórakozni vágyók, társadalmi csoportok szerint térben is elkülönültek. Ennek megfelelően, a Liget előkelő részein igényesebb, a vurstli környékén silányabb kivitelezésű építményeket emeltek.
Mindez azonban a legkevésbé sem zavarta a Liget közönségét, az emberek ugyanis elsősorban kirándulni, szórakozni, társasági életet élni jártak a főváros legnépszerűbb parkjába. Persze, a szabad levegőn gyorsan megéhezik a gazdag és a szegény is, úgyhogy volt még egy kihagyhatatlan ligeti program, az evés és ivás. A szabadban történő étkezésnek különös varázsa van. Nem véletlen, hogy napjainkban is olyan népszerű. Elődeink legalább annyira szerették. A ligeti vendéglátásban kulcsszerepe volt a kerthelyiségeknek. Hagyományos épületekbe inkább csak a Liget szélén vagy a környező utcákba települtek kerthelyiséget is működtető éttermek, mint például a Gundel. A park belsejében pavilonok és kioszkok szolgálták ki a rendkívül népszerű szabadtéri cukrászdákat, kávézókat és mulatóhelyeket.
Lovas Dániel
(Hamarosan folytatjuk! A 2. részben szó esik a társasélet elkülönülő színtereit kiszolgáló mulatóbódékról és elegáns pavilonokról, a szocialista korszak igénytelen építményeiről és egy formálódó új kioszkról is.)
A Liget Budapest Projektnek köszönhetően tavaly elbontották a Városligetet évtizedeken keresztül elcsúfító, lepusztult bódékat. Ezek helyére már az idén új, a Liget hagyományaihoz méltó pavilonépületek kerülnek Feszl Frigyes eredeti, 1860-ban készült tervei alapján. A munkálatok már megkezdődtek, az új épületeket várhatóan novemberben birtokba veheti a közönség.
A fejlesztéssel a megújuló parkhoz illeszkedő formában őrzi meg a projekt a gasztronómiai-kereskedelmi funkciót a Ligetben, ezért az új pavilonok a park hagyományaihoz illeszkedő külső megjelenéssel, de a jelenkori elvárásoknak megfelelő belső kialakítással épülnek majd fel. A három új pavilonban egy hangulatos kávézó-cukrászda, egy art-shop ajándékbolt, illetve egy szabadidős kellékeket (piknikfelszerelések, szabadtéri játékok, esernyők stb.) árusító bolt kap helyet. Mindezekkel párhuzamosan megújul a terület mellett álló, most vendéglátóipari-egységként, egykor BSZKRT (A BKV elődje) épületeként üzemelő létesítmény is.
A Liget Budapest Projekt több éves előkészítési szakasza idén tavasszal, a Néprajzi Múzeum és a városligeti parkrehabilitációs tájépítészeti tervpályázat elbírálásával lezárult, azóta elkezdődött a Magyar Műszaki Közlekedési Múzeum, valamint a használaton kívüli volt, romos Hungexpo-épületek bontása. A régi, lepusztult bódék elbontása és az új pavilonok építése a Városliget átfogó megújításának egyik szimbolikus lépése.
A Liget Projektnek köszönhetően a Városliget minden eleme megújul 2019-re. Az eddigi 60 százalékról 65 százalékra nő a park zöldfelülete, az évtizedek óta elhanyagolt növényállományt rehabilitálják, e mellett radikálisan csökken az autóforgalom, és mindezzel párhuzamosan megtörténik a már több mint száz éve itt lévő épületek felújítása, bővítése és új kulturális intézmények létrehozása.
Ilyen volt:
